§Chapter Seven§

Beléptünk egy kicsi, bár tiszta és rendes környezetbe. Az udvaron volt egy ház, ami nem volt nagynak mondható. Pont megfelelő méretű egy kisebb családnak. Az udvaron magas, hólepte fák. Még mindig a decemberi hóesés tartotta birtokában a tájat. Gyönyörű volt. Ahogy egyre beljebb mentünk az udvaron, halványan pislákoló fényt véltem felfedezni a házban. Szívem szerint megkérdeztem volna Harryt, hogy mi az, mi történik ott, de tudom, hogy sem mondaná el. Így hát csendben, mégis gyönyörködve követtem őt. Sötét olt, de az udvari égők pont attak annyi fényt, hogy megszemléljem a környezem, ahol most vagyok. Pillantásom Harryre akadt, aki nyugodtan nézett a távolba zöld íriszeivel. Arca sima volt, és úgy éreztem, hogy ma estére elfelejtette, hogy mi történt a birtokkal. Harry annyira.. annyira más, mint a többi ember. Az életben sok csapás érte. Elvesztette a szüleit és árvaházba jutott, majd nevelő szülőkhöz került. Akiket igaz, hogy saját szüleiként szeret, de nagy csapás volt ez akkoriban neki. Most meg, leégett a birtok, ahol szinte a gyerekkora éveit töltötte. Ezeknek a szörnyű dolgok ellenére is képes mosolyogni, és egyúttal mosolyt csalni mások arcára is.

-Megérkeztünk. - szakította félbe eszme cserém rekedtes, bár mégis gyengéd hangjával. Körülnéztem, hogy hol vagyunk. Eddig észre sem vettem, hogy mennyit haladtunk a bejárat óta. A ház előtt álltunk, ahonnan a fényt véltem felfedezni, ami még most is éget.

-Hol vagyunk? - kérdeztem meg végül. Nem  bírom ezt a tudatlanságot. Az izgatottság, és a tudat, hogy még nem jártam itt ezelőtt, nagyon kíváncsivá tesz. 

-Ígérem, bent mindent elmondok, szerelmem. - lehet apró puszit számra, majd beléptünk a takaros kis házikóba. ahogy kinyílt az ajtó, a fény, mit kintről láttam erősebb lett. Harry előre engedett, majd ő is belépett. Levette kabátját, majd az enyémet is és felakasztotta azokat a fogasra. Beljebb mentünk, majd egy kis szobába -ez lehetett az étkező- mentünk, aminek közepén egy asztal állt. Az asztal egy piros bársony terítővel volt letakarva, amit két tányér, két pohár, és két gyertya díszített. Harry az asztalhoz vezetett, majd udvariasan kihúzta nekem a széket. Kedvesen rámosolyogtam, majd leültem.

Harry szemszöge:

Nem bírom tovább. Egyszerűen felemészt belülről a tudat, hogy hazudnom kell annak a személynek, akit a világon a legjobban szeretek. Muszáj vagyok neki elmondani, hisz jobb, ha tőlem tudja meg, mint esetleg anyáméktól. A baj csak az, hogy fogalmam sincs, hogyan, s minként mondjam el neki. Ezért találtam ki azt, hogy Gemma segítségével szervezek egy vacsorát, ahol valahogy elmondom neki. 

Hála Istennek, sikeresen megszerveztem mindent. Abba a házba vittem őt, amit még apám vett nekem, hogy ha családom lesz, legyen hol élnünk. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Sok mindent köszönhetek neki és anyámnak. Ha ők nincsenek, lehet valami rossz emberhez kerülök, mit Dorothy. Ők tanítottak meg becsületesen élni, hogy mondjak mindig igazat, mert a hazugság senkinek, soha nem jó. Most mégis azt teszem. Hazudok életem szerelmének. A nőnek, akit mindennél jobban szeretek. De ennek a mai estén véget vetek, akármi is lesz a vége. Megeshet, hogy soha többet nem akar majd látni, vagy esetleg elhagy. Akkor viszont a szívem szakad meg, hogy nem lehet az enyém. De ott van az is,  hogy a bűntudat marja a lelkem. Ha most nem mondom el neki, akkor a hazugságba fogok belebetegedni.

Hála Gemma segítségének, mindent eltudtam intézni. A vacsorát, a díszítést. Tényleg az utolsó simításig, mindent. Az én drágám egész úton nagyon kíváncsi volt. De nem mondtam neki semmit. Igyekeztem nem a félelmem kimutatni, hanem azt, hogy boldog vagyok és minden rendben. Bevallom elég nehezen ment, de, ha jól láttam sikerült azt sugároznom, hogy minden a legteljesebb mértékben rendben van. Elég hamar megérkeztünk. Bevezettem a házba, levettem a kabátom, majd az övét is. Bevezettem az étkezőbe, majd, mint ahogy azt kell, kihúztam neki a széket, hogy kényelmesen helyet foglaljon.

-Kérsz valamit inni? - kérdeztem, miután én is leültem. - Van itt pezsgő, bor. Vagy valami mást innál? - mutogattam az asztalon lévő innivalókra.

-Nem, a pezsgő megteszi. Köszönöm. - mosolygott. Az a mosoly. Megőrjít. Így csak megnehezíti a dolgom. De hát honnan tudná, hogy ezzel csak "árt" nekem. Kibontottam a pezsgős üveget, majd elsőnek neki, aztán magamnak töltöttem az ízletes italból. Koccintottunk, majd kiittuk a pohár tartalmát. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Bár nem akartam mutatni, azt hiszem Dorothy mégis észre vette.

-Harry, jó vagy? - nézett rám. Felemeltem fejem, hogy rálássak gyönyörű arcára, ami most az aggodalmat tükrözte. Gyerünk Harry! Itt az idő. Mondd el neki, megérti! - mondtam magamban. 

-Nézd, az a helyzet, hogy mondanom kell valami.. valami nagyon fontosat. - kezdtem bele. Poharát letette kezéből, majd aggodalmas tekintete hirtelen kérdővé változott. - Az a helyzet, hogyha ezt elmondom, lehet, hogy soha nem akarsz már látni. - láttam, hogy szemében az értetlenség is jelen van. 

-Jaj, Harry! Ne.. 

-Én megerőszakoltam egy lányt. - mondtam ki halkan, de a házban akkor csend uralkodott, hogy biztosra vélem, meghallottam.

-Te-tessék? - nézett rám nagy szemekkel, amikben most a könnyei gyülekeztek. Ne, ezt ne! Nem akarom, hogy miattam sírjon. Hogy miattam legyen boldogtalan. - Ugye ez csak egy vicc?! Harry, mond, hogy egy vicc! - emelte fel a hangját. Szánakozva néztem rá, hogy ez bizony  kegyetlen valóság. - Ez nem lehet igaz! - fakadt ki. Fel állt és ki akart rohanni, de megakadályoztam. 

-Kérlek, had magyarázzam meg! - fogtam meg karját. Egy pillanatra megállt, majd reflexből kihúzta karját a kezemből.

-Soha.. Érted?! Soha többé ne kerülj a szemem elé. - hirtelen valami égetőt éreztem a jobb arcomon, ami nem volt más, mint a keze, ami erősen otthagyta nyomát arcomon. Megérdemeltem, mert egy barom vagyok. Sírva ültem vissza a székre. Sírtam. Igen, egy férfi is képes sírni, ha elveszíti azt, ami a legfontosabb az életében. Nem azért sírtam, mert megütött. Hanem, mert száz meg száz darabra tört a szívem. Elhagyott az az ember, akit a világon az életemnél is jobban szerettem. És még mindig szeretem. Mert ő életem nagy szerelem, és bármibe is kerül, vissza fogom őt kapni. Mert nélküle egy senki vagyok. Miatta lettem jobba ember. Miatta vagyok az, aki. Nem tudok, és nem akarok nélküle élni.

Dorothy szemszöge:

Én megerőszakoltam egy lányt. - csak ez a mondat víz hangzott a fejemben. De mégis, hogy? Miért? A kérdésemre az lett volna a válasz, ha ott maradok és meghallgatom. De egyszerűen képtelen voltam. Nem ment. Nem tudtam ott maradni. Szükségem van arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség az, amit mondott. De annyira őszintének tűnt. Láttam a szemében azt, hogy megbánta és nem erre számított tőlem. Akkor mégis mire? Hogy mosolyogva a nyakába borulok és azt mondom, hogy Ugyan, Harry, semmi baj. Csak egy lányt erőszakoltál meg. Hát nem! Szeretem Harryt mindennél jobban, de nem tudom, hogy képes leszek e neki valaha is megbocsátani.

Lassan gyalogoltam végig az utcán egészen a Flack házig. Igen oda.Nem volt más választásom. Vagy ez, vagy minden nap szenvedek, hogy Harry a közelemben van, de nem ölelhetem és nem csókolhatom meg amikor akarom. Olyan lassan mentem, amilyen lassan csak tudtam, hogy minél később érjek be a házba, ahol a fél életem tették tönkre. De egyszerűen muszáj. Nincs más választásom, ha csak nem akarok az tán, mínusz 10 °C-ban meghalni. 

Hiába mentem szinte csiga lassúsággal, arra lettem figyelmes, hogy már ház előtt állok és kopogok. Az ajtót kivételesen nem Grase nyitotta. Mindig ő teszi pedig. Hol lehet vajon most? Talán kirúgták? Á, nem hiszem. Hiszen annyira benyalta magát Falckéknél, hogy nem rúgnák ki.

-Te meg mit keresel itt? - kérdezte Tiffany, ő nyitott ajtót. Nem tudtam megszólalni. Féltem, hogyha megteszem elkezdek sírni, és azt nem akartam. Így is kész csoda, hogy idáig nem tettem meg.  - George, drágám, nézd ki van itt? - szólt férjének. Drágám. Hogy tudja azt az ember úgy szólítani? Fúj!

-Lám,lám! Az elszökött bárány. - mondta gúnyos mosollyal az arcán. - Mégis miért jöttél? Csak nem elhagyott a kis barátod? - kérdezte lenézően. Bólintottam, hogy igaza van. Igaz fordítva történt, de semmi közük hozzá. És.. az sem biztos, hogy elhagytam. Még saját magam sem tudom, hogy mi van most. Annyit, viszont igen, hogy egy ideig semmiféle képen nem akarom látni Harryt. - Gyere csak be! - lépett odébb. Engedelmesen beléptem a házba, ahol megcsapott a jó meleg. - Csak tudd, hogy innen többet nem mész el! Itt fogsz maradni velünk! - szorította meg a kezem. Fájt, nagyon fájt. De nem akartam, hogy lássa, megint fájdalmat okozott. Bólintottam, egy hang sem jött ki a számon. Most viszont a félelemtől. - A szobád ugyan ott van. Eredj, reggel majd beszélünk, hogy mi lesz veled! - lökött odébb. Gyorsan szedtem a lában a szobám felé, ahova hamar megérkeztem. Minden ugyan úgy úgy volt, kivéve egyet. Nem volt ágyam. Habár míg itt éltem, akkor is egy szivacson kellett aludnom, de még az sem volt most a helyén. Csupán egy vékonyka pléd. Nagyszerű. 

Levettem a kabátot, amit még Harry adott rám. A plédet leterítettem a földre, lefeküdtem, majd a kabáttal betakaróztam. Annyira Harry illata van. Olyan, mintha itt lenne mellettem és szorosan ölelne magához. De ez sajnos nem így van. Szenvedek a hiányától. Habár csak pár órája, hogy eljöttem onnan, már most szétmar a hiánya. A tudat, hogy nem ölelhetem meg. Hogy nem nézhetek rá többet, szétmarja a lelkem. A szívem majd meg szakad, hogy nem lehet vele. de muszáj volt eljönnöm. Egyszerűn át kell gondolnom ezt az egészet. 

Sokáig forgolódtam a földön, nem tudtam elaludni. Próbáltam nem érezni és nem azt gondolni, hogy Harry itt van velem és vigyáz rám, nem ment. Hiányzik, nagyon. Valamikor hajnali egy óra táján aludhattam el. Nem aludtam sokat, mert pár óra múlva, pontosabban reggel hatkor, Tiffany hangjára keltem.

-Kelj már fel te lány! - rázott meg. - Ma sok munka vár ránk!

Álmosan felültem, majd nyújtózkodtam egyet. Fáradtan álltam fel, hogy szembe kerüljek a nővel, akinek "köszönhetem" az ébren létem.

-Igen, Mrs. Flack. - mondtam a szokásos szöveget.

-Ma elmész a boltba! Hozol tejet, és zöldséget a húslevesbe! - mondta. - Miután vissza jöttél, én elkészítem, te pedig elmosod a tegnapi mosatlant. Utána kimész az udvarra, és össze vágod a fákat. - adta ki a parancsot. Szuper, kezdődhet az egész elölről. Talán maradhattam volna az utcán, és haltam volna meg, mintsem szenvedjek.. Ismét.

Hello Readers! Tudom, több, mint egy hetet késtem ezzel  a résszel,

és nagyon-nagyon sajnálom! Igyekeztem egy kis izgalmat belevinni, remélem sikerült. :) 

Mint az tudjátok a részeket nem kötöm komment határokhoz, de jólesne

egy kis vélemény, hogy valójában milyen is a történet.

UI.: gondolkodom egy újabb blogban, ami szintén nem fanfiction! :)