§Chapter Thirteen§

Kedves olvasók! Nos, vége ennek a történetnek. 13 rész, nem sok. Hogy miért lett vége? Néha már nem tudtam, hogy hogyan folytassam, hogy elnyerje tetszéseteket. Nem volt már ihletem, kifogytam minden "jóból". Ezt is sokáig írtam, nem tudtam milyen lenne egy jó befejezés. 

Soha nem hittem volna, hogy pont nekem lesz 20 feliratkozóm, és elérem a +6000 oldalmegjelenítést, ez hihetetlen! Mikor elkezdtem számítottam úgy 3-4-re. Köszönöm nektek, hogy olvastátok a történetem, köszönöm a kommenteket, amik minden részhez érkeztek! Ti vagytok a legjobbak! <3 Arra kérnék mindenkit, hogy aki olvasta a blogom, és aközött a 20 feliratkozó között van, hagyjon egy kommentet! Akár pár szót, akár egy kész regényt, csak hagyjon egy jelet, hogy hogy tetszett neki az írásom! Remélem nem nehezteltek rám, és tetszett nektek ez a röpke 13 fejezet! Nem tudom, hogy érdekel el e valakit, de belekezdtem egy újabb blogba, amit még nem tettem fel, csak írni kezdtem el. Azt úgy szeretném feltenni, hogy már megírtam végig.

Remélem velem maradtok ezek után is, és olvasni fogjátok még a történeteim! A blogot nem fogom kitörölni, láthatjátok még, ha esetleg érdekel még valakit. :)

Millió köszönet nektek! <3

Renii x.

Harry szemszöge:

1918.november

Ma végre vége! Ma minden szenvedésnek és fájdalomnak vége! Annyi hosszú év után, amik egy örökké valóságig tartottak, végre haza mehetek! Vissza a családomhoz. Soha nem hittem volna, hogy túlélem ezt az egészet. A harc során többször sérültem meg. Ha Do tudná, hogy hányszor akartam innen elszökni, hogy hányszor akartam újra vele lenni. De nem tehettem, szükség volt rám. Az évek során úgy érzem megkomolyodtam. Érettebb és felelősség teljesebb lettem. Már nem az a 19 éves fiú vagyok, aki régen. Felnőttem, úgy érzem. Az űr, ami a szívemben van, mára már eltűnt. Már csak pár óra, és otthon leszek a családommal, és Vele!

Harry x.

Ha kérnék, hogy mondjam el egy szóval, hogy milyen volt ez a 4 év a szeretteimtől távol, nem tudnék rá megfelelő szóval válaszolni. Ez a pár év, ami számomra egy örökké valóságnak tartott egyszerre volt, szörnyű és fájdalmas. Mindössze 3 levelet kaptam otthonról. Mindegyikben azt írták, hogy jól vannak, hogy nagyon hiányzom nekik. Elmondták, hogy Dorothyt mennyire megviselte a távollétem. Szörnyű volt olvasni, mikor az egyik levélben azt írták, hogy menekülniük kell. El kell bújni, mert másképp vége az életüknek. A szívem szakadt meg, hogy nem lehetek mellettük, és nem vigyázhatok rájuk. A legrosszabb és egyben legfájdalmasabb hír, viszont az volt, mikor az utolsó levélben közölte velem anyám, hogy apám meghalt. Összetörtem. Az apám, aki kiskoromtól kezdve nevelt, meghalt. Nincs többé. Nem fogja látni az unokáit, nem fogj velük játszani. Soha nem gondoltam volna, hogy pont akkor veszítenem el őt, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ő egy nagyon jó ember volt, az egyik legjobb, akit valaha ismertem. Mindig jó lelkű volt, a városban mindenki szerette. Nem volt egy ellensége sem, Flacken kívül. Igazából ő sem neki, hanem nekem volt az ellenség. Az élet igazságtalan. Azokat veszi el tőlünk, akiket a legjobban szeretünk. De hiába sírok miatta, ő már nem jön vissza. A halál nem válogat. Még az a szerencse –ha lehet ilyet mondani–, hogy anyám, Gemma és Dorothy erős nők. Meg tudták magukat védeni úgy, hogy apám nem volt mellettük. De ennek ma vége! Haza megyek, és újra együtt leszünk. Többet nem kell attól félniük, hogy bajuk esik, mert én meg fogom őket védeni, ha kell az életem árán is! Nincs fontosabb dolog az életemben a családom biztonságánál.

- Styles! – hallottam meg a nevem. – Igyekezzen, ha nem akar itt maradni! – parancsolt rám az egyik tizedes. Beletettem gyorsan a táskámba egy kulacs vizet, majd felkaptam azt, és indultam a többiek után.

- Végre, már azt hittük itt maradsz. – nevetett Louis. Válaszom csak egy apró mosoly volt. Jó látni, hogy ő is és Liam is felhőtlenül boldogok. Csodálom őket, hogy mennyire erősek. Távol a szerelmüktől. Míg én itt sajnáltattam magam Do miatt, ők öntötték belém a lelket, miközben Louisnak Eleanor, Liamnek pedig ott van Danielle. Az út hosszú volt, gyalog mentünk. Nem értem miért. Lábaink majd’ leszakadtak, de nem panaszkodtunk. Ezekben a pillanatokban mindenki, aki az élők közé tartozik, örül annak, hogy végre haza juthat a családjához. Sokan voltak, akik meghaltak. Olyanok is, akik a halál torkából éledtek újra. Mert küzdöttek az életben maradásért, a családjuk miatt.

Dorothy szemszöge:

Az évek teltek, én pedig egyre jobban törtem össze. Az űr a szívemben, amit Harry távolléte okozott, napról-napra nagyobb lett. Soha nem gondoltam volna, hogy szerethetek így valakit. Nem értettem soha azt, hogy valaki hogy tud úgy szeretni egy embert, hogy az már fáj. Soha nm hittem a sírig tartó szerelemig, de ezt az elvet, miszerint ez nem történhet meg velem, el kellett, hogy felejtsem. Ugyan is én is bele estem ebbe. Harry az egyetlen és egyben utolsó férfi az életemben. Soha nem szerettem még így embert, mint Őt. Gyerekként úgy gondoltam, hogy egyedül fogok meghalni. úgy, hogy senki nem lesz mellettem. Se egy szerető család, se egy szerető férfi. De az életem nagy fordulatot vett, mikor kijöttem az árvaházból. Hála –vagy nem– Mr. Flacknek, volt hol élnem. Igaz, úgy bántak velem, mint egy utolsó szeméttel, de volt hol aludnom. Aztán a legcsodálatosabb dolog az volt, mikor Harry pár hónap után felkeresett. Aztán szép lassan kialakult köztünk a vonzódás a másik nem iránt. Szép lassan bele szerettünk a másikba. És most tartunk itt. Itt, hogy fogalmam sincs, mikor jön haza. Nem tudom, hogy hogy van, mit csinál most. De érzem, hogy nem vesztettem el, hogy újra látni fogom. Mikor már feladtam a reményt, Eleanor és Danielle mindig itt voltak mellettem és vigasztaltak. Szint úgy Anne és Gemma is. Sok mindent köszönhetek nekik. Annet anyámként szeretem. Rossz volt látni azt, ahogy összetört Robin halálán. Napokig csak sírt és szenvedett. Nem lehetett vigasztalni. Az egyetlen dolog, ami életben tartotta, az a remény. A remény arra, hogy szeretett fia visszatér hozzá.

- Szia, Do! – ült le mellém Dani.

- Szia! – mosolyogtam. – Hogy vagy?

- Ami azt illeti egyre rosszabbul. – válaszolt letörten. Mi? Hogy Danielle rosszabbul? Mindig ő tartotta bennem a lelket. Ő mondta, hogy ne adjam fel a reményt. – Tudom, ez furán hangzik pont az én számból, hisz mindig én tartottam benned a lelket, de kezdem feladni a reményt, hogy újra látom Liamet. Szeretem őt tiszta szívemből, de semmit nem tudok róla már hónapok óta. – öntötte ki szívét és legördült az első kövér könnycsepp az arcán.

- Danielle ne is mondj ilyeneket! – emeltem fel a fejét, hogy szemébe tudjak nézni. – Liam erős fiú, vissza fog jönni. Emlékszel, mindig te mondtad, hogy ne adjam fel a hitem, Harry visszajön. Most erősebbnek érzem magam, mint valaha. – mosolyogtam.

- Jaj, Do! Annyira szeretlek! – borult a nyakamba.

- Én is Dani, én is. – suttogtam.

- Hé, hallod ezt? – húzódott el tőlem, majd felállt. Megráztam a fejem, hogy nem. Mégis mit kellene hallanom? – Gyere ide, és hallgasd! – húzott maga mellé. Immár elkezdtem én is fülelni, és hangos kiabálások csapták meg a fülem. Danival egymásra néztünk, a meglepettségtől könnyek gyűltek a szemembe.

- Eleanor, itt vannak! – kiabáltunk egy emberként a házban tartózkodó lánynak.

- Kicsodák? – lépett ki érdeklődve az ajtón, kezét egy konyharuhába törölgette. Mikor meghallotta a kiabálást, kiejtette azt a kezéből, és kifutott az utcára. Danival utána siettünk és a hang irányába fordultunk.

- Én megmondtam, hogy egyszer visszajönnek! – ugrált Eleanor, ám mikor a tömegben meglátta a felé közeledő Louist dermedtem állt egy helyben. A fiú csak közeledett és közeledett, majd meg állt El előtt.

- Szervusz, Eleanor. – állt meg Louis könnyektől csillogó szemmel. Barátnője meg sem tudott szólalni az örömtől, hogy viszont láthatja szerelmét.

- Ó, Louis! – monda halkan, majd nyakába vetette magát. Mi ismét a tömeg felé fordultunk, és akkor megpillantottuk Liamet. Danielle egyből felé kezdett rohanni, majd nyakába ugorva ölelkeztek.

Vártam, és csak vártam. Már mindenki megérkezett, csak Harry nem. Hol lehet? A fiúk egy szóval nem mondták, hogy nincs velük. De akkor mégis hol van? Míg ők ölelkeztek, könnyes szemekkel meredtem a távolba, hátha feltűnik valahol. Hátha meglátom a távolban göndör fürtjeit és gyönyörű zölden csillogó íriszeit. Nem adtam fel a reményt, éreztem, hogy látni fogom. És akkor megláttam őt. Piszkosan, sárosan, fején sisakkal közeledett felém. Szemei könnyektől csillogtak. Elindultam felé, arcom hasonló képen nézett ki, mint az övé. Három méter lehetett köztünk, mikor megálltunk. Csak hosszú percekig néztük egymást, majd egyszer csak ledobta táskáját a földre sisakjával együtt, kezét pedig széttárta maga előtt. Szemeimben az eddig gyülekező könnyek kitörtek, és sírva rohantam felé. Karjával szorosan magához ölelt, mintha az élete múlna rajta. Nem szóltunk semmit, mindketten élveztük a pillanatot. Csak sírtam és sírtam, közben úgy öleltem, hogy majd meg fojtottam szegényt, de nem zavarta. Hosszú ölelkezésünket abbahagyva tolt el magától, szemei könnytől ázottak voltak. Nem szólalt meg, csak nézett, szájára apró mosoly szökött, ahogy nyakamra tévedt tekintete. Tekintetét visszaemelte rám, de még mindig csendben voltunk. Nem bírtam, muszáj voltam megszólalni.

- Hát újra itt vagy. Velem!

- És soha többet nem engedlek el. Soha! – suttogta.

- Szeretlek, Harry! – mondtam sírástól remegő ajkakkal

- Szeretlek, Dorothy! Míg a hál el nem választ!

The End!