§Chapter Twelve§

Harry szemszöge:

1914. július 30.

Lassan egy hónapja, hogy itt vagyok. Minden nap félelemmel kelek, és félelemmel fekszek le. A tudat, hogy bármelyik percben az életedre törhetnek, szörnyű. Tegnap például az életünkért futottunk, szó szerint. Üldözőbe vettek minket. Ha Niall nincs ott, és nem húz be a barlangba, ahol el tudtunk bújni, akkor én már hallottan fekszek, valahol az erdő közepén. A fiúk még mindig tartják bennem a lelket, de nem bírom. Nem bírom felfogni, hogy itt kell lennem. Szörnyű érzés éhezni. Július van, forróság. Meleg ruhákban járkálni, aludni szörnyű. Minden reggel fáradtan kelek fel, mert nem tudok aludni a félelemtől. Tudom, hogy körülöttem mindenki fél, de nem mutatják. Erőnek akarnak látszani, de a maszk alatt ott van a félelem. A félelem, hogy soha nem láthatják a családjukat.

Harry x.

Rettegnem kell attól, hogy talán soha nem láthatom a lányt, akit annyira szeretek. Nem látom viszont a családom. Nem értem, hogy Louisék hogy bírják. Távol lenni azoktól, akiket a legjobban szeretsz, nagyon nehéz. Minden este azért imádkozom, hogy egyszer viszont lássam őket. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lennének itt a fiúk. Zayn ami nap kapott egy levet a családjától. Azt írták benne, hogy nagyon hiányzik nekik, nagyon szeretik, és nagyon vigyázzon magára. Láttam Zayn arcán, mikor olvasta a levelet, hogy boldog. Szeme csillogott a boldogságtól. De valami bántott belülről. Bántott, hogy nem írtak hogylétükről. Fájt, hogy nem tudom, hogy vannak, mit csinálnak. Írnék én nekik, de nincs időm. Erre a kis napló félére is csak este van időm, mikor mindenki alszik. Félek, hogy megint betörnek a házunkba. Noha ott van apám, ő mégis úgymond gyenge hozzájuk képest. Öreg már, és félő, hogy nem tudja majd őket kellőképpen megvédeni.

- Minden rendben, Harry? – bökött meg Liam, ezzel visszarántva engem a való életbe. A rút valóság, ahol szenvedsz, és csak várod a csodát.

- Persze, csak gondolkodtam. – vettem fel egy műmosolyt, majd felálltam és eltettem a füzetet a táskámba.

- Hiányzik, ugye? – tette kezét a vállamra, ezzel megakadályozva engem abban, hogy összeszedjem a holmim.

- Mindennap egyre jobban. – sóhajtottam fájdalmasan.

- Erősnek kell maradnod Harry. – mondta bíztatóan. Azt hiszem, hogy mindannyiunk közül, én vagyok érzelmileg a „leggyengébb”.

- Tudom, de.. nehéz. – suttogtam. Sírni tudtam volna. Tudom, úgy viselkedek, mint egy gyenge, megtört fiú, aki nem bír ki egy hetet sem a családja nélkül, de.. egyszerűen hiányoznak. Az érzéseimet nem tudom irányítani, akárhogy is szeretném. – Te hogy bírod így? Távol tőle? – kérdeztem, közben, hogy ne maradjunk le a többiektől.

- Hidd el, nekem is nehéz. – indult el ő is utánam. – Csak nem mutatom ki, hogy fáj. – lépett mellém mosolyogva. – csodálom Liamet, hogy még az ilyen helyzetekben is képes mosolyogni. – Danielle a legjobb dolog az életemben. Nem hittem volna, hogy találok egy olyan lányt, mint ő. Kedves, okos, megértő és segítő kész. Mindig mellettem áll. Segít minden döntésemben. Tudom, hogy hiányzom neki, tudom, hogy fáj az neki, hogy nem vagyok mellette, de azt is tudom, hogy érős ember. Nem adja fel a reményt, hogy újra lásson majd egy nap, és én sem teszem ezt. Tudom, hogy egyszer újra láthatom majd. Újra ölelhetem, és meg tudom védeni majd mindentől. Hiányzik. Rettentő módon hiányzik, hisz szeretem őt. De erősnek kell lennem, ha újra vele akarok lenni. – fejezte be mondandóját barátom. Elgondolkodtam Liam szavain. Igaza van, teljes mértékben igaza van. Ha újra akarom Dorothyt látni, akkor erősnek kell lennem. Nem adhatom fel a reményt.

- Köszönöm. – néztem rá boldogan. Most az egyszer, amióta itt vagyok, boldognak éreztem magam. Liam szavai visszahozták belém a reményt, amit azt hittem, már végleg elvesztettem. Liam egy csodálatos ember, és nagyszerű barát. Danielle szerencsés lány, hogy egy olyan, fiú oldalán tudhatja magát, mint Liam.

- Remélem jobban vagy. – mosolygott bíztatóan. – Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogyha igazán szereted őt, és hiszel abban, hogy újra fogod majd látni, akkor bármi megtörténhet. Ne gondolj a rossza, Harry. Azzal csak magadnak ártanál. – intézte szavait felém, szemével az előttünk lévőket kémlelte. Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna ehhez mit hozzá fűzni. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért Liamnek. Hogy lelket öntött belém. Ha nincs ő, akkor szerintem még mindig magamba roskadva ballagnék a többiek után, és azon gondolkodnék, hogy talán soha nem látom viszont hűn szeretett családom. Most viszont erős leszek és maga biztos. Győzni fogok ebben az egész harcban, és újra magam mellett tudhatom Dorothyt és láthatom a családom.

Nem szóltunk egymáshoz, csendben ballagtunk a többiek után. Egyszer csak hangos kiabálásra lettem figyelmes. Elsőnek azt hittem csak a szél játszik hallásommal, de mikor már egyre hangosabban és közelebbről hallottam a kiabálást, tudtam, hogy baj van.

- Ezredes, hallja ezt? – szaladtam előre, ezzel Mr. Newman elé kerülve. Megállt, rezzenéstelen arccal kezdett figyelni, majd fülelni kezdett. Amint meghallotta, azt, amit én párperce, láttam az arcán az ijedtséget. Hogy erre nem volt felkészülve.

- Styles, menjen a helyére! – parancsolt rám ridegen. Vigyázba álltam, kezem sapkámhoz emelte, ezzel tisztelegve neki, majd visszamentem Liam mellé. – A helyzet a következő.. – köhögött, majd idegesen folytatta. – A németek itt vannak. Ha most nem harcolunk, az életünkkel fizetünk. Tudom, veszélyes, hisz erre nem voltunk felkészülve. De bízom magukban, tudom, hogy képesek szembe szállni velük. – nézett végig rajzunk. Mi? Hogy harcolni? De hisz erre még nem készültünk fel. Nincsenek nálunk a szükséges fegyverek. Ezek, amik nálunk vannak gyengék. Egyedül nem fogjuk őket legyőzni. – Hátra arc! – parancsát mindenki teljesítette. – Mindenki álljon készenlétben! Mikor meglátják közeledni a legelső embert, lőni! – kiabálta. Az ellenség hangja egyre közeledett, mi pedig idegesen vártuk, hogy Mr. Newman kiadja a parancsot, és elkezdődjön a harc. Kis idő múlva megláttuk az első németet. – Tűz! – kiáltotta az ezredes, azzal egy emberként lőttünk. A puskák dördültek, az embereink fogytak. Egyre több és több sebesült lett. Hála az égnek nekünk is sikerült egy-két találat, de mivel ők fel voltak készülve, így nekik nagyobb előnyük volt. Fától-fához bújtam. Lőttem, majd szaladtam. Eddig egy lövést vagy ütést sem kaptam. Kezdtek elfogyni az embereink, mikor újabb hangos kiabálást hallottunk. De ez a kiabálás a mi csapatunk volt. Gondolom észrevették, hogy nem értünk oda időben és tudták, hogy baj van. Most, hogy itt vannak, sokkal nagyobb esély van arra, hogy ezt a csatát megnyerjük. Nem tudom, mióta csináljuk már ezt, de egyszer oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy legjobb barátom Louis összeesik. Ereimben megfagyott a vér. Mindent kizártam a fejemből, akkor csak Louisra tudtam gondolni, és arra, hogy meglőtték. Automatikusan indultam el felé, már-már rohantam hozzá. Leguggoltam mellé, majd testét ölembe vettem és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam vele egy helyre, ahol nem kap több sérülést, és nekem sem esik bajom. Elég nehéz volt a dolog, mivel mindenfelől csak lőttek, lőttek és lőttek. Végül nagy nehezen, de találtam egy barlang félét ahova befektettem barátom, majd meglőtt karját kezdtem el vizsgálni.

- Ha-Harry. – szólt elhaló hangon.

- Sss, minden rendben. – csitítottam. – Valaki eltalálta a karod. – szemléltem a sebet. Nem vagyok a sebek ellátásában valami ügyes, de ezt el tudtam látni. Levettem felsőm, majd egy darabot leszakítva szorítottam oda a karján lévő sebre, hogy ne veszítsen több vért. Fájdalmasan felkiáltott, mikor meghúztam a kötést.

- Sajnálom. – néztem rá sajnálkozva. Kezem elvettem a bekötött karjáról, majd a falnak dőlve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Jobban vagy? – kérdeztem meg pár perccel később.

- Még fáj, de túlélem. – nézett rám mosolyogva. Feltornázta magát ülőhelyzetbe, így szemben ült velem. – Köszönöm, Harry. – mondta. Fejével a fájó pontra biccentett.

- Ugyan. Hisz a legjobb barátom vagy, és.. te is megtetted volna ugyan ezt értem. – mosolyogtam kedvesen.

Nem sokáig maradtunk a rejtekhelyünkön. Mikor hallottuk, hogy alább hagyott a lövöldözés segítettem Louisnak felállni és elindultunk. Vissza a többiekhez. 

Sziasztok, kedves Olvasók!

Nagyon sajnálom a késést, megint... Remélem ezért nem haragszotok rám, igyekszem hozni a részeket. Van amikor napokig nem tudom megírni ,mert nem jön az a bizonyos "löket" hozzá, de... Most itt van, és ez a lényeg! :) Remélem tetszik, jó olvasást! xx