§Chapter Three§

Foglaljuk össze! Egy szegény árva vagyok, akinek nincs családja. Olyan emberek mellett élek, akik mindig megkeserítik az életem. Soha nem jártam iskolába. Annyi tanítást kaptam, amennyit az árvaházban adtak, ami nem valami sok. Megtanultam írni, olvasni, összeadni, kivonni és a többi egyszerű dolgot. Ezek mellett megvan az a 'jó' tulajdonságom, hogy alá becsülöm magam. Ha ez nem lenne elég, akkor jön még egy tulajdonság: Hazug vagyok.

-Ez.. Ez.. - próbáltam valami ésszerű magyarázatot adni a csuklómon lévő kékes-lilás foltról Harrynek.

-Hallgatom. - engedte el kezem és nézett a szemembe. Nem mondhatom el neki, hogy George megvert. Nem! Egyszer már volt rá példa, hogy elmondtam. Harry eljött hozzánk és elkezdett veszekedni Mr. Flackel, hogy, ha még egyszer kezet emel rám, nem ússza meg szárazon.

-Csak beütöttem a mosogatóba. - hazudtam. Istenem, milyen ember vagyok? Hazudok a saját szerelmemnek?

-Aha értem. Ez miatt olyan kék, mi? - nézett kérdően. Nem szeretek hazudni, főleg nem neki. Eddig mindig mindent elmondtunk egymásnak, de ezt most nem lehet. Érzem, hogy nem lenne jó vége.

-Ahogy mondod. - helyeseltem. Megrázta a fejét, majd tovább mentünk.

A piacra érve elkezdtem olvasni a papírt. "Két kiló liszt, egy kiló paradicsom, fél kiló paprika, három, két liter tej, egy kenyér, egy doboz tejföl, húsz deka' sajt.". Remélem hamar végzek. Nem mintha szívesen lennék otthon, de december van, esik a hó és hideg is van. Elindultunk a tej árukhoz. Kértem ami le volt írva, majd mentünk tovább. Így volt majdnem két órán keresztül. Mikor megvettünk mindent Harry hazakísért. Az úton sokat nevettünk. Egy párszor meg is fürdetett a hóban, amit a körülöttünk lévő gyerekek hangos nevetéssel fogadtak. Így már még jobban bánt, hogy hazudtam neki. Olyan ártatlan. Ha tudná, hogy megint megvert.. De nem, nem fogja! Erős leszek. Tudom, nem szép, sőt egyenesen undorító a hazudozás, de nem tehetek mást.

-Köszönöm, hogy eljöttél velem. - vettem el tőle a kosarat, amit ő hozott.

-Máskor is. - lépett közelebb. Már csak pár centi volt köztünk. Kezét derekamra tette, majd gyengéden magához húzott és megcsókolt. Csókja vad volt és érzelmekkel teli. Zihálva váltunk el egymástól. - Este jövök. - azzal elment.

Kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem a kívül zord, belül mégis kellemes hangulatú házba. Annak ellenére, hogy milyen emberek tulajdonában van, egészen szép. Minden pontosan a helyén van. Mrs. Flack komolyan veszi ezeket a dolgokat.

-Na végre, te lány! - jött ki Grase a konyhából. - Add ide azt a kosarat! Eredj, öltözz le, és gyere segíteni! - parancsolt rám. Már megszoktam, hogy nem válaszolok ilyenkor, csak bólogatok.

Levettem a kabátom, majd bementem a konyhába.

-Itt a visszajáró. - nyújtottam a pénzt az előbb említett nőnek.

-Vidd be Tiffany asszonyhoz! - válaszolt keményen. Lábaimat lassan megemelve indultam el Tiffany szobájába  Halkan bekopogtam, majd egy hal "Gyere be!" után kezemet a kilincsre tettem és óvatosan benyitottam.

-Asszonyom, itt a visszajáró. - léptem be az ajtón.

-Tedd.. Tedd le ide! - törölte meg szemét. Talán sírt volna? De miért? Hisz meg van mindene. Van egy csodás lánya, a férje királynőként bánik vele. Akkor meg?

-Tudom, hogy nem rám tartozik.. - léptem mellé óvatosan. - De mi a baja, asszonyom?

Fejét felemelve nézett rám. Szeme piros volt a sok sírástól. Láttam benne a szomorúságot, a megbánást és a.. Szeretetet.

-Az édesanyám.. Meghalt. - mondta halkan. Hú, meglepett, hogy elmondta. Arra számítottam, hogy elküld a pokol legsötétebb mélyére, de nem. Ehelyett elmondta. Nekem, akit világ életében utált. - És tudod mi a legrosszabb? - gördült le egy könnycsepp az arcán. - Hogy nem tudok ott lenni, mikor végső nyugalomba helyezik. - kezem felemeltem, majd félve vállára tettem.. Meglepődtem, hogy nem mordult fel. Tényleg egy szerettünk elvesztése hozná ki az emberből a jót?

-S-Sajnálom. - nyújtottam felé egy zsebkendőt. - De miért nem tud ott lenni? - kérdeztem ismét

-Az most mindegy. - szipogott. - De ki vagyok én, hogy neked panaszkodjak? Inkább menj, és végezd a munkád! - mutatott az ajtó felé. Kezem levettem válláról, majd az ajtó felé vettem az irányt.

Mégis mit gondoltam? Hogy majd megnyílik előttem annyi év gonosz viselkedés után? Mondjuk, ha bele gondolok, Mrs. Flack nem is volt velem annyira rossz. A legtöbbször csak flegmán beszélt, vagy épp néha-néha kiabált velem. Ellentétben Mr. Flackel, aki vert. Jólesett, hogy bízik bennem annyira, hogy elmondta. Azért sírt volna a szobájában, mert nem tudja senki, hogy mi történt? Nem tudom. De az, hogy nem mehet el a saját édesanyja temetésére, szívszorító. Hisz amióta itt élek, nem nagyon véltem észre venni, hogy elutazott volna bárhova is, főleg nem a szüleihez.

A konyhába visszaérve Grase a kezembe adta a seprűt és a felmosót, hogy mossak fel. Engedelmesen elindultam elsőnek a szobák, utána a folyosók takarítására. Elsőnek Bella szobájába mentem be. Nála soha nem kell sokat takarítanom, mert mindig tisztán tartja a szobáját. Felsepertem, majd mikor felakartam mosni láttam, hogy egy füzet le van esve az ágy mellett. Hála annak, hogy kíváncsiságom az egeik elér, fel vettem és kinyitottam. A szám tátva maradt mikor megláttam, hogy milyen rajzok vannak benne.

Bella nagyon szépen rajzol. Kár, hogy a szülei nem engedik, hogy kibontakozzon ebben. Hiszen, ha így folytatja sikeres művész lenne belőle. Átlapoztam a füzetet és még sok hasonló rajzot találtam benne. 

-Do, te mit csinálsz? - kapta ki a kezemből a rajzokat Bella.

-Én csak.. Nézd, nagyon ügyesen rajzolsz. - mosolyogtam.

-Nem érdekel! Mi az, hogy bejössz ide takarítani, és a cuccaim között kutakodsz? - förmedt rám. - Te itt nem vagy senki, csak egy árva, akit a szüleim befogadtak! Semmi jogod ahhoz, hogy a cuccaimat nézegesd!

Villámcsapásként ért ahogy Bella kiabált velem. Mégis mi rosszat tettem azzal, hogy megnéztem a rajzait? De még nem is az, hogy kiabált. Hanem amit mondott. Ebben a házban ő volt az egyetlen ember, akiről azt gondoltam, hogy jó velem. Aki mellettem volt és húgomként tekinthettem rá. Ezek után rájöttem, hogy Bella is egy a családja közül. Ő is ugyan olyan durva, mint az apja. Megértem én, hogy ki van akadva. De akkor sem így kellene megoldani. Most már ténylegesen rájöttem arra, hogy ebben a házban nincs maradásom.

Csalódottan néztem a lányra, aki az előbb kiabált velem. Nem sírtam. Még nem. Nem akartam, hogy lássa, fáj amit tett. Ezért nagy levegőt vettem és kimentem a takarító eszközökkel együtt. Egész nap szinte csak takarítottam és takarítottam. Megállás nélkül. Segített egy kicsit elterelni a gondolataimat. Minden erőmre szükségem lesz, ha túl akarom élni ezzel a családdal.

Mire végeztem a takarítással délután négyet ütött az óra. Vicces, nem? Elkezdesz valamit, amiről azt hiszed, hogy hamar meglesz, erre egész nap azt csinálod? Fáradtan dőltem le az ágyamra. Most már sírtam. Négy év szenvedése és megalázása miatt. Egyszerűen nem bírom itt tovább. El kell innen menne. Bele fogok betegedni, hogy úgy viselkednem velem, mint egy kutyával. Sőt, rosszabbul. Mert egy kutya kap normálisan enni, inni, van alvó helye is. Be kell látnom! Az én életem egy nagy rakás csőd. Grase minden napos parancsolgatása, holott neki semmi joga nem lenne, hisz ő is ugyan olyan 'csicska' lenne, mint én. George rendszeres verései, amit már nem bírok.

A párnám már ázott a könnytől. Hason feküdtem, fejem beletemetve a párnába, mikor egy kezet éreztem meg a vállamon. Óvatosan megfordultam, és Harry aggódó tekintetébe ütköztem.

-Istenem, Harry! - ültem fel és borultam karjaiba. Szorosan tartott, mintha soha nem akarna elengedni.

-Mi történt, szívem? - emelte fel állam. Megtöröltem szemem és elhúzódtam tőle, hogy rálátást nyerjek zöld íriszeibe.

-Minden. - sóhajtottam.

-Bővebben?

-Én már nem bírom itt. A mindennapi kiabálás, a majdnem mindennapi verések.. Az, ahogy Bella viselkedett velem röpke 3 órája. Harry, én ezt nem bírom tovább! - sírtam el magam ismét.

-Mi az, hogy verések? Ugye nem? - nézett mélyen a szemembe. Válaszul lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni ezek után. Hisz hazudtam annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretek.

-Én sajnálom, nem így akartam. Csak nem akartam, hogy megint veszekedj Mr. Flackel. - mondtam még mindig lehajtott fejjel. Éreztem, hogy megemelkedik a matrac alattam és Harry már előttem állt.

-Most azonnal elviszlek innen, és soha többet nem látod ezeket az embereket! - húzott fel az ágyról. - Nem fogadok el ellentmondást, Dorothy. Ezek az emberek nem szeretnek téged, mi, viszont igen. - ölelt át jó szorosan. Igaza van, nem maradhatok itt tovább. Ha itt maradok, a helyzet bármikor elfajulhat és ki tudja mi lesz akkor. Anne, Robin és Harry tényleg szeretnek. Ezt nem egyszer bizonyították már be, főleg Harry. Heves bólogatással jeleztem, hogy egyet értek vele. - Semmi baj nem lesz, higgy nekem! - mosolygott megnyugtatóan, majd az ablak felé mentünk.

-Harry, a ruháim! - álltam meg, és indultam vissza kisebb szekrényemhez.

-Majd Gemma ad kölcsön, míg nem lesz sajátod. Gyere siessünk! - fogta meg karom. Nem nagyon akartam így menni, mert már az is sok, hogy befogadnak magukhoz. 

Elsőnek Harry lépett ki az ablakon, majd benyúlt értem, derekamnál óvatosan megemelt, és 'kivett' az ablakon. Hálásan néztem rá, kezünket összekulcsoltuk és így futottunk el. Mikor már kellő távolságra voltunk, alig tíz perccel ezelőtt még otthonomnak nevezett háztól, már csak csendben sétáltunk. Az utcákat sötétség borította, néhány háznál pislákolt épphogy a viharlámpa. Ez a csend nem a kínos csend volt, egyáltalán nem. Ez az volt, mikor két ember, akik szeretik egymást, szavak nélkül is tudják, hogy mit érez a másik. Tudtam, hogy Harry fájdalmat, dühöt és szeretetet érez. Igen, most már biztos vagyok benn, hogy szeret engem. Annyiszor bebizonyította már, hogy nem kételkedem benne. Tudom, hogy szeret, hisz, ha nem így lenne, most nem sétálnék vele az utca közepén, a sötétben, a házukhoz tartva.

-Harry? - törtem meg a csendet halkan. Nem kelletett hangosan beszélnem, hisz csak mi voltunk az utcán.

-Igen? - állt meg és fordított maga felé. 

-Szeretlek! - néztem fel rá. Közelebb lépett, majd hatalmas alakjával felém tornyosult. Éreztem, hogy nem kell félnem senkitől és semmitől, hisz mellette biztonságban vagyok.

-Én is szeretlek, Dorothy! - kezét vállamon pihentette, majd onnan lecsúsztatta derekamra, óvatosan magához húzott, majd mikor azt hittem, hogy megcsókol a fülembe súgta. - Örökké. - fejét elemelte fülemtől,  szemembe nézett, majd megcsókolt.

Ismét egy kisebb 'beszéddel' jelentkezem. Nagyon-nagyon köszönöm a +2 feliratkozót,

és a pozitív kommenteket az előző részhez! :) És még egy dolog: Gratulálok ByeAlex-nek

azért a 10. helyért, amit tegnap elért az Eorivisio-n!

Puszi, ∂αηנєℓℓє♥! :*