§Chapter Two§

A tegnapi nap rémes, hogy milyen lassan telt. Egész nap azt kellett csinálnom, amit mondanak. "Dorothy, gyere ide!" "Dorothy, csináld meg ezt!". Elegem van! Erre még az is rátetőzött  hogy tegnap reggel óta nem láttam Harryt. Megtiltották, hogy ki menjek a házból. Ez, ha nem lenne elég, még azt is, hogy találkozzak Harryvel. Nem mehetek ki, csak az udvarig. Olyan, mint egy börtön. A 'legjobb', hogy ezt Harry nem tudja. Jó, eddig sem járt át hozzám, csak a kapuig. Tovább nem jöhetett. De akkor is. Annyira rossz, hogy eltiltanak minket egymástól. Pontosabban csak Mr. és Mrs. Flack. Anne és Robin nem. Ők látják, hogy szeretjük egymást. Szinte már szüleimként tekintek rájuk.

-Do, itt vagy? - dugta be fejét az ajtón Bella. Egyedül ő hív Do-nak. Állítása szerint jobb, meg könnyebb.

-Persze, gyere csak. - mondtam.

-Csak gyorsan oda szeretném adni az ajándékot, amit én készítettem. - nyújtott felém egy nagyobb dobozt. - Tegnap nem tudtam, mert sehogy sem tudtam eljönni hozzád.

Óvatosan kibontottam, nem akartan hangos lenni, mert félő, ha megtudják, hogy Bella itt van, baj lesz belőle.

-Hú, ezt te csináltad? - vettem ki a képet. - Nagyon szép, köszönöm. - mindig is tudtam, hogy szépen tud rajzolni, de ennyire? Hisz kész művész lakozik benne. Egyszer még nagyon sokra fogja vinni. Ha a szülei hagyják.

-Tényleg tetszik? - csillant fel a szeme. - Örülök, de most mennem kell. Ha megtudják, hogy itt vagyok, akkor lesz ne mulass. - mondta szomorúan.

-Hé, várj! - pattantam fel. - Neked is van itt ám valami. - adtam oda egy kicsi zacskót. - Igaz, nem valami nagy ajándék, de szívből adom.

-Ó, Do! Köszönöm! - ölelt meg. - Ezt mindig hordani fogom. - mosolygott, majd halkan távozott. Tudom, nem valami nagy ajándék egy nyaklánc, de tényleg szívből adtam.

Furcsa hangot hallottam az ablakom felől, de nem érdekelt. Biztos csak a szél. - mondtam magamnak. Ám, mikor már egyre jobban és jobban hallottam, muszáj volt megnéznem. Átok, hogy pont az én, szobám néz az utca felé.

-Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem a zaj forrását.

-Látni akartalak.

-De.. - kezdtem bele.

-Tudom, Bella mondta az előbb, hogy eltiltottak. Ezért jöttem az ablakodhoz. De nem érdekel! - lépett be. - Szeretlek, és nem érdekel ki mit akar.

-Ó, Harry! - borultam nyakába. Sírtam. Egyszerűen kijött belőlem minden bántás. - Annyira rossz, hogy nem vagy velem mindig. - szipogtam. Óvatosan eltolt magától  majd leültünk a pokrócra, és szorosan magához ölelt.

-Sosem foglak elhagyni. - puszilt bele hajamba.

-Harry, nem butáskodj! - húzódtam el tőle. - Egyszer jön egy jobb és szebb lány, aki megfelel neked. És akkor.. Akkor.. - és megint elsírtam magam. Egyszerűen ki kellett adnom magamból. El kellett neki mondanom.

-Nem! Soha! - akadt ki. - Nem érdekel és soha nem is fog érdekelni más lány, csak Te! Te leszel a gyerekeim anyja, Veled fogok megöregedni és a teraszon ülve nézzük majd a csillagokat. Érted?! - emelte fel fejem és csókolt meg.

-Szeretlek, Harry! - öleltem meg.

-Szeretlek, Dorothy Clark!

Harry nem maradhatott sokáig, mert mennie kellett. Azt mondta, ha tud, még vissza jön. Én mondtam, hogy nem kell, de ragaszkodott hozzá.

A délutánom, csendben és nyugalmasan telt. Egészen addig, míg Mrs. Flack be nem jelentette, hogy vendégek jönnek, akikkel fontos dolgot fognak megbeszélni.

-Neked kell minket kiszolgálni. Próbálj meg valami elviselhető ruhát magadra aggatni! - mondta, sőt inkább parancsolta. Engedelmesen bólogattam, hogy értettem. Gőzöm nincs, hogy milyen fontos dolog lehet az, amit megakarnak beszélni. Eddig, ha vendégek jöttek, én ki sem jöhettem a szobámból, nehogy meglássanak. Szóval tényleg halvány lila fogalmam sincs, hogy kik azok. De őszintén? Nem is érdekel. Kiszolgálom őket, aztán egyenek, én meg élem tovább a nyomorult kis életemet. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

-Utoljára mondom Dorothy! Figyelj oda, hogy mit hova teszel! - kiabált Grase, a konyhás nő.

-Sajnálom. - mondtam halkan. Mégis miért nem mindegy, hogy hova teszem le azt a fránya poharat? Jobb vagy bal oldalra?

-Mi folyik itt? - jött le Mr. Flack. A fenébe, már csak ez kellett. Hallgathatom, ahogy Grase össze vissza beszél neki arról, hogy mennyire egy használhatatlan lény vagyok, aki nem képes annyit megcsinálni, hogy jobb oldalra tegye le a poharat.

-Ez a szégyentelen lány! - mutatott rám. - Nem képes elvégezni azt, amit mondok neki.

Mr. Flack lassan közelíteni kezdett. A köztünk lévő egyre kisebb távolságot növelni akartam, így hátra felé araszoltam. Ezt látva elkapta a karom, és megszorította, ami fájt. Ne, csak azt ne!

-Elmondtuk, hogy fontos emberek jönnek ide. Erre te az ellenkezőjét teszed annak, amit mi mondunk. - szorította jobban a karom. Egyszer csak 'csatt' és a földre kerültem. Megütött. Ismét. A könnyek patakokban folytak le arcomon, és egyre gyorsabban araszoltam egy biztosabb 'menedék' hely felé. Tudtam, hogy ennyivel még nem fejeztük be. - Utoljára akartam meghallani azt, hogy Grase kiabál, mert nem figyelsz oda. - és megint pofon vágott. Hevesen bólogattam, nem akartam, hogy megint megüssön, vagy akár csak egy újjal is hozzám nyúljon. Ezt az egészet Grase önelégült mosollyal nézte végig. Persze, hogy örül. Hisz ő is ugyan úgy utál engem ebben a házban, mint bárki más. - Eredj, szedd rendbe magad! Percek alatt itt vannak. - rángatott fel a földről és a szobám irányába lökött. Gyorsan befutottam, majd bezártam az ajtót. Annak dőlve csúsztam le a földre, lábaimat felhúzva sírtam. Sírtam, mert iszonyatosan fájt. A kéz nyoma az arcomon maradt. Belülről égetett a düh és a fájdalom. Ha tehettem volna, ott, abban a pillanatban a vázát vágom a fejéhez.

Gyorsan rendbe szedtem magam, ami annyiból állt, hogy megmostam az arcom, és egy kendőt kötöttem a derekamra. Ajtó nyitódást hallottam, majd köszönéseket és hangos nevetéseket. Már biztos itt vannak. - mondtam magamban. Halkan kinyitottam az ajtót, majd a konyha felé vettem az irányt. Szerencsére nem vettek észre. Grase a kezembe adott egy tálcát, amin díszes, üvegpoharak voltak.

-Ezt vidd ki, önt mindenkinek! - mondta. - Ne merj elrontani semmit!

Engedelmesen kivittem a poharakat, de amit akkor láttam, mikor kiléptem a konyhából, valami.. Erre nincsenek szavak. Vagy mégis?! A döbbenet ült ki az arcomra, mikor megláttam Louist az asztalnál. Hogy kerül ő ide? Nem láthat így meg. Igaz, tudj, hogy hogyan élek, és, hogy miket kell csinálnom, de akkor sem láthat meg így. De azt hiszem késő, mert ő is észre vett. Arcára ugyan az a döbbenet lett úrrá, mint az enyémen. Eddig csak Harry tudta, hogy hol lakom. Nem akartam, hogy bárki is megtudja, mert biztos vagyok benne, hogy -úgy, ahogy Harry- jönnének hozzám. Ezzel még nem is lenne baj, örülnék neki. De így, hogy még Harrytől is eltiltottak, félő, hogy velük szemben is ezt tennék.

Próbáltam úgy kiönteni az italt, hogy ne nézzek Louis, vagy bárki más szemébe is. Miután elvégeztem a feladatot, vissza mentem a konyhába. Leültem, mert nem mondták, hogy mit tegyek. Grase is visszajött és ő is leült. Nem mertem megszólalni, még levegőt is alig tudtam venni, úgy féltem. Féltem, hogyha akár egy rossz mozdulatot is teszek Grase elmondja George-nak, aki ismét megver.

Csendben ültünk úgy 10 percet. gondolom most ehetik az előételt.Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Louis családja az, akivel fontos dologról akar beszélni George.

~Eközben az ebédlőben; külső szemlélő~

-Nos, Mark. Arról lenne szó, hogy szeretnénk megvenni azt a földet, amit elakartok adni. - George.

-Mennyit adnál érte? - Mark.

-1500£.

-Tudod George, vannak ám más ajánlatok is. És, hogy is fogalmazzak.. Jobbak.

-Akkor legyen 2000£?

-Rendben van. De még megbeszéljük a további teendőket.

  Louis szemszöge

Istenem! Hogy lehet, hogy apámnak egy ilyen emberrel kellet megkötnie egy üzletet? Miért nem utasította vissza ezt az egész vacsora meghívást? A legrosszabb mégis az, hogy Dorothy szolgál ki, ami mit nem mondjak elég kellemetlen. Hisz mégis csak a legjobb barátom barátnője, és nekem is nagyon jó barátom. Mindig is tudtam, hogy milyen a családi háttere, hogy mit csinálnak vele. De azt nem gondoltam volna, hogy befogják szolgálónak. Hisz így még sem bánhatnak vele. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy apám ennek a nyomorult embernek fogja eladni a földünket. Tudom, nem tudhatja, hogy milyen ember is valójában, hisz még nem is találkoztak, csak egyszer. De nekem épp elég egy találkozás is, hogy megtudjam milyen ember is valójában az a bizonyos személy. És ez nem elítélés első látásra, csak.. Na jó, lehet az, de nem tudok mit tenni vele. Ennek az embernek alapból nem állj jól a szeme. Ki tudja miket csinál még Dorothyval. Talán megveri? Esetleg ennél, hogy kiszolgál másokat rosszabb dolgokat is tesz vele? Sajnálom ezt a lányt. Ő igazán nem érdemli meg ezt a viselkedést. Egy jó tét lélek, akinek hatalmas szíve van. Istenem, ha Eleanorral is ezt csinálna a családja, én abban a pillanatban elhoznám onnan. Eleanor. A gyönyörű és igéző lány, aki, ha nem lépek hamarosan, soha nem lesz az enyém. Annyira szeretem. A mosolya, a haja, a nevetése. Egyszerűen mindene elvarázsol. Már attól, ahogy rá nézek jobb lesz a napom. Tudom, hogy ő is szeret engem. Ez lehet egy kicsit nagyképűnek hangzott, de így van. Hisz látom rajta. Mikor rám néz, mikor a közelemben van. Ha csak beszélek vele. Ugyan úgy érzünk egymás iránt, de félek elmondani neki. Félek, hogy mi van, ha látszat csal, és még sem viszonozza azt a szerelmet, amit én érzek iránta. Egy világ dőlne össze bennem. De egyszer el kell neki mondanom. Mikor alkalmas lesz rá a hely, az időpont, meg úgy minden.

Az idő borzasztó lassan telt. Dorothy csak jött a tálcával és letette elénk a tányérokat. Fel sem mert nézni. Félt, hogy látom, valójában miket is kell neki idehaza csinálnia. Mikor felnéztem a tányéromról találkozott a pillantásunk. Sajnálkozóan néztem rá, mert tényleg nagyon sajnáltam. Ő alig észrevehetően megrázta a fejét, hogy hagyjuk. 

-Köszönjük a meghívást, finom volt a vacsora. - állt fel apa az asztaltól, és kezet fogott George-val. Példáját követve én is felálltam és kezet fogtam vele. Végre -ha mondhatok ilyet- elindultunk. Egész végig azon gondolkodtam, hogy hol, hogyan és mikor mondom el Eleanornak, hogy szeretem.

  Dorothy szemszöge

Számomra rettentő lassan telt el az este. Ki a konyhába, be a konyhába. A legrosszabb nem az volt, hogy úgymond 'csicska' voltam. Nem. Hanem az, hogy ezt mind végig kellett néznie Louisnak. Remélem meg tudom vele ezt beszélni. Mások lehet úgy lennének ezzel, hogy "Ó, egye fene, látott az egyik barátom, ahogy szolgaként viselkedek, semmi baj.". De nekem ez nem ilyen egyszerű. Nem akartam, hogy Harryn kívül bárki is tudomást szerezzen arról, hogy hol lakok. Addig oké, hogy tudják, miket szoktam csinálni. De ez már nekem sok volt, hogy az egyik legjobb barátomat kellett kiszolgálnom. Félreértés ne essék, bármikor oda adom neki amit szeretne, ha kéri, de nem így. Számomra ez az egész szituáció nagyon megalázó volt. Fel sem mertem nézni. Egyszer találkozott pillantásunk és sajnálkozóan nézett rám. Na, pont ezt nem akartam. Hogy bárki is megsajnáljon.

Miután Louis és családja elmentek, leszedtük Graseszel az asztalt. Míg ő elment, hogy lefeküdjön rám hagyta a mosogatást. Elegem van ebből a nőből. Az ő munkáját is nekem kell végezni? Lusta egy nő, az már biztos. De nem szólhatok egy árva szót sem a dolgok nemtetszéséről, mert azzal csak, úgymond magamnak ártanék.

Mikor végeztem, én is elmentem, hogy lepihenjek, mert már fáradt voltam. Levettem a ruhát, ami rajtam volt az este, egy szivacsot bevizeztem a lavórban és megtisztítottam vele magam. Ahol tudtam. Mert ezt nem normális tisztálkodás. Nem is tudom, hogy, hogyhogy nem undorodik tőlem. Fúj! Hisz még én sem bírom saját magam látványát és szagát. Előkerestem egy alváshoz kényelmes ruhaneműt, és azt feléve tértem nyugovóra. Minden elalvásom előtt elmondok egy imát. Egy imát, a szegény gyermekekért, akik olyan sorsot kaptak, mint. Egy imát, hogy legyen jobb az életem. Hogy ne itt keljen, egy ilyen ilyen család mellet élnem.

- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved...

Az este nem jött Harry, biztosan dolga akadt. Vagy, ha itt is járt, láthatta, hogy nem vagyok itt és elment. Reggel arra ébredtem, hogy valaki erősen, kopogásnak nem mondhatóan, veri az ajtóm.

-Megyek már! - szóltam ki. Felálltam a jó meleg alvóhelyemről, és az ajtó felé mentem.

-Na, végre! Már azt hittem soha nem hallod meg! - nézett mérgesen Tiffany. Kész csoda, hogy annyi magán életet hagynak, hogy nem törik rám az ajtót. - Öltözz és menj el a piacra. Grase elmondja, hogy mit vegyél! - adta ki a mai napon egyik munkáját. 

-Máris. - azzal elment. Gyorsan magamra kaptam egy ruhát, majd egy cipőt és mentem Grasehez. A szobájában nem találtam, így gondoltam, hogy a konyhában lesz. A helyiségbe vezető úton pont elhaladtam Bella szobája előtt, ahol elég jól hallatszott, hogy vitatkozik az apjával.

-Megmondtam, hogy ebben a házban nem akarom meglátni, hogy ecsethez, vagy akármilyen rajzoló dologhoz nyúlsz! - hallottam George hangját.

-Sajnálom. Többet nem fordul elő. - mondta halkan Bella.

-Nézd kincsem! - apja hangja lágyabb lett. Jé, tud ilyen is lenni?! - Anyáddal csak a javadat akarjuk. Hidd el! Azzal, hogy fested az üres vásznakat, nem fogod sokra vinni. Nézd meg anyádat! Ha akkor, nem hozzám jön feleségül, hanem valaki máshoz, akkor nem élne ilyen életet. 

-Tudom apa, többet tényleg nem fordul elő. - hallottam, hogy hangja szomorú. Imád festeni és rajzolni. 14 éves, de kész művész. A szülei sosem szerették, ha fest. Olyan jövőt szerettek volna neki, amilyen az övéké. Hallottam, hogy Mr. Flack lépteit, ezért gyorsan mentem tovább. A konyhába érve Grase a kezembe nyomott egy hosszú cetlit, hogy ezeket kell megvennem.

-Aztán oda figyelj, te lány! - tolt ki a bejárati ajtón. - Itt van a pénz. - ezzel bement, majd becsapta az ajtót.. Az utcára kiérve csapta meg az arcom a decemberi hideg. A sálamat fentebb tettem, hogy védje egy kicsit arcomat is, és elindultam a piac felé. Útközben gyerekek játszottak a hóban Hógolyóztak, hóembert építettek, vagy épp hóangyalt csináltak. Irigylem őket, hisz boldogok. Meg van mindenük. Szerető családjuk, akik mindig mellettük lesznek. Semmiről nem kell gondoskodniuk, nem fáj a fejük azon, hogy mit fognak enni vacsorára, vagy reggelire. Ezen gondolkodtam, mígnem azon kaptam magam, hogy valaki a nevemet kiáltozza. Megfordultam és Harry szaladt utánam. 

-Hogy kerülsz ide? - kérdeztem, miután szétváltak ajkaink.

-Reggel épp hozzád indultam, mikor észre vettem, hogy jön ki valaki. Gyorsan elbújtam egy oszlophoz, hogy meg ne lássanak. Miután láttam, hogy te vagy, elkezdtem neked kiabálni, de nem vettél észre. - mondta el e rövid történetet.

-Ne haragudj, csak elgondolkodtam. - mosolyogtam. - Egyébként a piacra megyek. Elkísérsz? - néztem rá.

-Hát persze. - elvette tőlem a kosarat és immár ketten folytattuk tovább az utat a piacra. Mondta, hogy tegnap nem tudott eljönni, mert segíteni kellet Robinnak, mert épp az egyik tehenük megszült. Kérdezte, hogy mi volt tegnap este. Elmeséltem neki, hogy nem is baj, ha nem jött, mert én sem értem rá, hisz épp vendégeink voltak, akik Louis és családja. Azt is elmeséltem, hogy mit kellet csinálnom. 

-Hidd el! Louis előtt nem kell szégyellned magad. - puszilt bele hajamba. - És attól sem kell tartanod, hogy bárkinek is elmondja, hogy hol laksz. - csókolta meg kezem fejét. - Ez meg micsoda? - kérdezte, mikor meglátta a lila foltot a csuklómon.

Nem szokásom a fejezetekhez elejéhez vagy végéhez üdvözlő, vagy milyen szöveget írni, 

ezért nem is fogjátok látni sűrűn. Esetleg megköszönöm a komikat, vagy ilyenek.
Most is annyi lenne, hogy szeretném megköszönni a  kommenteket az előző részhez. 
Nagyon örülök, hogy ennyire elnyerte tetszéseteket, és remélem ez a rész is annyira tetszett, 

mint az előző. Egy apró kérdésem lenne csak: Mi a véleményetek a kinézetről? 
Írjátok meg komiba!

Puszi, ∂αηנєℓℓє♥! :*