§Chapter One§

Az ember életében mindig lesznek csalódások. Mindig lesznek olyanok, akiknek nem tudunk megfelelni. Ezeken az akadályokon túl kell lépnünk, és a boldogságra kell koncentrálnunk! Az olyan 'barátok', akik azt mondják, hogy változz meg. Akik egy olyan embert akarnak csinálni belőled, aki nem te vagy. Olyanná akarnak tenni, amilyenek ők. Hiába nem akarod, megteszed, hogy nekik megfelelj. Az ilyen emberek nem igazi barátok. 

Szeresd azt, amit te szeretsz! Ha zenéről, ha emberről, ha tárgyról, vagy akár egy apróbb dologról van szó. Csak azért ne szeretnél egy CD-t, mert a körülötted lévők szerint az nem jó? Mert azt mondják, hogy rossz az a zene? Mindenkinek van véleménye, és az övék ez. Ha ők mást szeretnek, akkor szeressék azt! De te ne hagyd, hogy bárki, vagy bármi is megváltoztasson. Maradj olyan, amilyen! Az igaz barátaid úgy szeretnek.

December, 1913.12.26., London, karácsony


A karácsony a Hit, és a Szeretet ünnepe. Az ünnep, amely összehozza a családokat és barátokat. Vannak olyanok, akik a család rész nem adatik meg. Akiket elhagytak, vagy árvaházba, nevelőszülőkhöz adták a szülei, mert nem tudtak volna megfelelő ellátást adni gyermeküknek, és úgy gondolták jobb lesz nekik így. Ezeknek a gyerekeknek csak a barátai maradnak. A barátok, akik jóban rosszban ott vannak mellettük. Náluk nem az ajándék, vagy a pénz a lényeg, hanem, hogy boldogok legyenek. Ők azon áldás birtokosai, aminek neve, Szeretet. De vannak olyan emberek, akiknek ez nem adatik meg soha életében. Akiket a szülei nem azért hagytak el, mert nem tudták volna megadni a kellő nevelést. Hanem, mert pusztán úgy gondolták, hogy jobb nekik gyerek nélkül. De mondom én, hogy akkor miért nem kell vigyázni? Miért nem védekeztek? Azok után, hogy egy újszülött gyermektől veszik el azt, hogy a szülei mellet nőjön fel, tiszta marad a lelki ismeretük? Tudnak úgy élni, azzal a tudattal, hogy most dobták el azt, ami egy anyának vagy apának a legfontosabb? Egy emberi életet.

Szerencsémre -ha lehet ilyet mondani- én az első variációba tartozom. Ahhoz, akinek igaz barátai vannak, akiket úgy szeret, mintha saját testvérei lennének, ami nem adott meg neki. Ezek a barátok egyszerre szigorú szülők. Ha kell védenek mindentől, mint egy apuka. És beszélgetnek veled a rosszabb napokon, mint egy anyuka. 

-Dorothy, ez a tiéd! - nyújtott felém Danielle egy apró, piros dobozt. - Közösen készítettük, remélem tetszik. - mosolygott. Félénken vettem el tőle a kis dobozt. Nem szeretem, ha drága ajándékokat kapok, sőt nem is várom, hogy kapjak. Elég, ha ők itt vannak nekem.

-Ez gyönyörű! - mondtam. - É-én nagyon köszönöm, igazán szép! - könnyeztem meg.

Felálltunk és, mint egy nagy család, megöleltük egymást. Sokat jelentenek nekem ezek az emberek, akiket a barátaimnak hívok. Ezekben a nehéz időkben, csak rájuk számíthatok. 

-Harry hol van? - kérdeztem félénken. Harryt még az árvaházban ismertem meg. Neki szerencséje volt, hisz 10 évesen Anne és Robin örökbe fogadták. Ő boldog családban nőhetett fel, nem úgy, mint én. Akit csecsemő korában otthagytak. Ennek ellenére nem haragszom a szüleimre. Tudom, hogy azért tették azt amit, mert szegények voltak, és a körülmények nem engedték. Ezt egy levél bizonyítja  amit 14 éves koromban adott ide az egyik nevelő. Azt mondta, hogy a szüleim hagyták itt, hogyha betöltöm azt a kort, amikor fel tudom fogni a dolgok súlyát, adják ide. 

-Itt vagyok! - ült le. - Csak a kimentem megnézni, hogy nem e hozták meg a szállítmányt, amit apa rendelt. - mondta. Apa. A szó, amit soha nem mondtam, és nem fogok mondani senkinek.

-Karácsonykor? - érdeklődött Louis.

-Igen, karácsonykor. - válaszolt keményen Harry. Kezét finoman derekamra tette, majd óvatosan közelebb húzott magához. - Szeretlek, Dorothy! - súgta mély, rekedtes hangján fülembe. Megborzongtam, mikor lehelete érintette a fülem mögötti helyet.

-Szeretlek, Harry! - bújtam közelebb hozzá. Államat óvatosan felemelte, majd apró puszit nyomott számra. Érintésétől kirázott a hideg. És nem azért, mert nem volt jó. Épp ellenkezőleg! Imádom minden egyes mozdulatát. Azt, ahogy rám néz, ahogy mosolyog. Mikor a kis gödröcskéi megjelennek az arcán. A gyönyörű zöld szemeit. Egyszóval mindent. Ha nem keres fel, miután engem is kivettek az árvaházból, akkor nem ismerem meg újból. Nem láthatom milyen változásokon ment keresztül. Nem látom úgy, mint egy férfit. És ami a legfontosabb nem lehetünk egymáséi.

-Khm! - zavarta meg a meghitt pillanatot Louis. - Legalább ne előttünk! - mondta. Erre csak elnevettük magunkat. Louis régóta szerelmes Eleanorba, ami fordítva is igaz. Egyikőjük sem meri bevallani se magának, se másnak. Látszik, ahogy egymásra néznek. Ahogy szikrázik köztük a levegő. Mindketten félnek a szerelemtől. Félnek, hogy vége, hogy nem tart örökké. Megértem őket. Én is félek, hogy a Harryvel való kapcsolatom nem tart örökké. Félek, hogy egyszer annak a boldogságnak, amit akkor érzek, mikor vele vagyok, egyszer csak vége. De úgy tartják, hogy egyszer élünk. Akkor éljünk, és addig legyünk boldogak, míg az élet felkínálja azt!

-Szeretnék valamit mutatni. - állított fel Harry a székről. - Gyere!

Kihúzott maga után a kertbe, nem tudtam mit akarhat. Megijedtem, hisz mi van, ha most akar szakítani? Ha neki nem kell egy olyan lány, mint én? De nem lehet, hisz az előbb mondta, hogy szeret. Ki kell vernem ezt a butaságot a fejemből, mert szeret engem. És én is őt. Tiszta szívemből.

-Csukd be a szemed, és maradj itt! - utasított. - Mindjárt visszajövök.

Úgy tettem, ahogy mondta. Szemem becsuktam, és még kezemmel is eltakartam, hogy végképp ne tudjak lesni. Bár nem is akartam. - Oké, nyisd ki! - mondta. Óvatosan kinyitottam egyik, majd másik szemem. Ha ezt meglepetésnek szánta, akkor sikerült. 

-Ez gyönyörű, Harry! - öleltem meg. - De ezt nem fogadhatom el! - toltam el kezét, amiben egy ezüst nyaklánc volt. 

-M-miért? Nem tetszik? - ijedt meg.

-Harry, ez gyönyörű, hidd el! De túl drága nekem. - sóhajtottam. - Én soha nem tudnék neked ilyen drága ajándékokat venni.

-Tudod jól, hogy nem várom el. - simította meg arcom. - Szeretlek, és nem érdekel, hogy milyen az anyagi háttered! 

Lassan megfordított, én felemeltem hajam, hogy feltudja tenni az ékszert. Egy apró könnycsepp gördült le az arcomon. Nem hiszem el, hogy tud valaki ennyire önzetlen lenni? Ennyire jó ember? Szeretem őt, az életemnél is jobban. 

Óvatosan magafelé fordított, és lecsókolta sós könnyemet.

-Köszönöm! - suttogtam, szinte öt centiméter volt közöttünk. 

-Szeretlek! - mondta és megcsókolt. 

-Gondolom akkor nem jön semmilyen szállítmány, ugye? - kuncogtam.

-Öhm, hát nem. - nevetett.

***

Fejem elfordítottam és egy édesen szuszogó fiúval találtam szembe magam. Hogy tud valaki ilyen... Ilyen csodálatos lenni? Pusztán azzal, hogy alszik, ahogy néz, ahogy lélegzik képes elvarázsolni. Minden érintésénél érzem azt a bizsergést. Azt hiszem ez a szerelem. Olyan, mint a csoki. Lehet keserű, vagy édes. Ha a keserűt kóstolod meg, azt mondod, hogy nem kell. Csalódtál, mert azt hitted finom lesz. De kell még belőle, mert az utóíze csodálatos. Viszont, ha az édeset kóstolod meg, nem tudsz vele betelni. Minden pillanatban kívánod, és élvezed az ízét. Igen, ez biztos, hogy a szerelem.

Tegnap este, mikor bementünk a kertből, leültünk vacsorázni. Utána megnéztünk egy filmet Liam kis tévéjén, majd mindenki ment haza. Tökéletes este volt, tökéletes emberekkel.

-Mi olyan érdekes? - dörmögte reggeli hangján. Mint egy mackó. Istenem, egyszer a halálom okozza. Halkan felkuncogtam, majd kiakartam szállni az ágyból, mikor elkapta kezem, és gyengéden visszahúzott. - Reggeli puszit nem kapok? - biggyesztette le ajkait, mint egy kisgyerek, mikor nem kapja meg a nyalókáját. Játékosan megforgattam a szemem, majd megpusziltam arcát és gyorsan kiugrottam az ágyból. - Hé, ez mi volt? - kérdezte meglepetten. 

-Hát reggeli puszi. Mégis minek látszott? - kérdeztem nevetve. - Azt nem mondtad, hogy hova kéred. - kacsintottam.

-Ide kérem! - mutatott a szájára.

-Majd máskor. - nyújtottam ki a nyelvem és kimentem a konyhába. 

Tegnap este Harryékhez jöttünk. Mondtam neki, hogy nem kell, mert baj lesz belőle, ha nem megyek haza este. Az is kész csoda, hogy elengedtek. De Harry ragaszkodott hozzá, mondván, hogy nem lesz belőle baj, ha egy éjszak kimaradok.

-Jó reggelt, Dorothy! - köszönt Anne. - Hogy aludtál?

-Önnek is! És köszönöm, jól. - mosolyogtam és leültem az asztalhoz.

-Mondtam már, hogy tegezz! Csak simán Anne! - mosolygott. Igen, igen  már százszor mondta, de nem könnyű. Nem szeretem az idősebb embereket tegezni, még, ha azok meg is engedik. - Harry még nem kelt fel? - kérdezte.

-De, szerintem öltözik. 

Harry anyukája nagyon kedves teremtés. Nem néz le, nem fog ki, mert szegény vagyok. Segít mindenben amiben csak tud. Ugyan ilyen az apukája is, Robin. Nagyon rendes emberek. Számtalanszor felajánlották, hogy költözzek hozzájuk, mert az nem emberhez méltó, amit velem csinálnak otthon. Otthon. Még, ha az is lenne, de nem az. Balszerencsémre egy olyan családhoz kerültem 15 évesen, akik úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Állandóan azt kell tennem, amit mondanak, mert, ha nem, akkor Mr. Flack megver. Erre volt már példa. Félek. Ezt Harry is tudja, és szeretné, ha többet nem mennék oda vissza, de nem tehetem meg ezt a kis Bellával. Ő az egyetlen olyan ember abban a házban, aki úgymond szeret. Titokban hoz nekem enni, vagy inni. 14 éves, és húgomként tekintek rá. Tudom, nem egy nyomós indok emiatt ott maradni, de ő is úgymond különc abban a házban. Mást szeret, mint a szülei vagy testvérei. Megértjük egymást, és, ha én nem lennék ott, akkor tényleg senkire nem számíthatna.

-Jó reggelt! - jött ki Harry a szobából. Az ő házuk sem a legnagyobb, de kicsinek sem mondható. A szülei jómódú gazda emberek, akiknek több helyen vannak földjeik és munkásaik. 

A reggeli elfogyasztása után Harry hazakísért. Szívem szerint rögtön utána futottam volna, hogy vigyen el innen messzire. De nem tehetem. Még nem!

-Még is hol voltál? - hallottam meg nevelő anyám hangját, mikor beléptem az ajtón.

-É-én Harrynél. - hangom halk volt, féltem, hogy talán bántani fog.

-Meg mondtam, hogy este gyere haza! - jött közelebb. - Azt is, hogy felejtsd el ezt a Harry gyereket! Sosem fog örökre megmaradni egy olyan mellet, mint te! - vágta hozzám szavait. - Na takarodj innen!

Gyorsan, már-már futva szedtem lábaimat szobám felé. Amint beértem úgy ahogy voltam befeküdtem az ágynak nem mondható helyre, és sírtam. Sírtam, mert fájtak a szavai. A legjobban az fájt, hogy tudom, igaza van. Hisz én egy szegény kis paraszt lány vagyok, míg Harry egy pénzes, jómódú család tagja.

Sok időm nem volt, hogy ki tudjam adni magamból a sírást, mert Mr. Flack jött be, hogy etessem meg az állatokat. 

A takarmányosba belépve egy vödör tengeriért mentem, amit a baromfiknak szórtam szét. Ezt követte, hogy abrakot adtam a két lónak. Nincs sok állat, de eléggé megterhelő. Főleg, mikor olyan kerti munkákat kell végeznem, mint ásás vagy kapálás. Megcsinálom, mert muszáj, de néha, mikor senki nem látna, elszöknék. Távol mindentől és mindenkitől. Egy embert vinnék magammal, Harryt. Ő az akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Egyszer tudom, hogy talál majd egy jobb lányt, aki olyan, mint ő. Aki nem szegény, ésmeg van mindene. Akkor majd elhagy. Elhagy, mert nem leszek neki elég. De míg ez nem következik be, szeretném minden egyes percét kiélvezni annak, ameddig Vele lehetek.