§Chapter Eight§

Meggondolatlan, hülye, buta. Ez a három szó az, ami most jellemez engem. Mégis, hogy jöhettem ide vissza? Egyáltalán, hogyan fordult meg a fejemben. Elmondhatatlanul dühös vagyok magamra. Ezzel csak magamnak ártottam. Elölről kezdődik az egész, pont, mint 5 évvel ezelőtt. Talán mielőtt elrohanok Harrytől, kiszellőztethettem volna a fejem, és akkor nem ide jövök. Ide, ahol egy szolga lányként tekintenek rám. Azonban van egy dolog, pontosabban egy személy, akit egyszerűen nem tudok ki verni a fejemből. Harry. Mi lehet vele? Hol lehet? Mit csinál? Ezek a megválaszolatlan kérdések kavarogtak a fejemben. Hiányzik. Mérhetetlenül hiányzik. Dühös vagyok rá, és legszívesebben soha nem mennék vissza hozzá. De a Harry hiánya szétmar belülről. A tudat, hogy nincs mellettem és nem véd meg ezektől a gonosz emberektől.. Féle. Be kell valljam, hogy Harry nélkül félek. El vagyok veszve nélküle. Mint egy kóbor kiskutya, akit kidobtak az utcára, és arra vár, hogy valaki felvegye és haza vigye, hogy elvigye egy olyan helyre, ahol szeretik és törődnek vele. Épp ilyen az én helyzetem is. Csak nekem nem az kell, hogy valaki haza vigyen, hanem az, hogy mellettem legyen valaki. Valaki, aki szeret, és én is szeretem. Ez a valaki, pedig Harry. De így, hogy nincs mellettem, olyan, mintha egyedül lennék ezen a hatalmas Föld nevezetű bolygón. Ahol több milliárd ember él és én mégis láthatatlan vagyok. Egyedül Ő vett észre több millió ember közül. Ő volt az, aki felfigyelt rám. Aki a fényt hozta a napjaimba. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy a világ összes gondja-baja elszállt tőlem. Egyszerűen a felhők fölött voltam. Fáj. Fáj, hogy nem lehet a keze a kezemben. Ha vissza tudnám forgatni az időt, megtenném. Akkor mindent másképp csináltam volna. Akkor nem hagyom ott, egyedül, kérdésekkel a fejében, hanem meghallgatom. Akkor nem így történt volna semmi. Most nem itt lennék. Hanem Harry két erős karja között, ami a biztonságot nyújtja számomra.

Gondolatimból Tiffany hangja zökkentett ki.

-Figyelj már ide, ha hozzád beszélek! - emelte föl idegesen a hangját. Utálom azt a magas és, már szinte visító hangot. Irritálja a hallásom, mikor kiabál.

-I-igen? - próbáltam úgy tenni, mint aki hallotta, hogy mit mondott. Pedig ez egyáltalán nem így volt.

-Azt mondtam, hogy elmész a piacra, és megveszed azt, ami a húslevesbe kell! - adta kezembe a kosarat, ami le volt takarva egy kendővel. Ide adta a pénzt, majd kitolt az ajtón. Magamra kaptam a kabátom, amit magammal hoztam a szobámból és felvettem. Elindultam a jól megszokott úton, a piac felé. Ilyenkor, korán reggel, még alig vannak az utcán. Akik vannak, azok is csak gazdaemberek, vagy épp a gazdagabb emberek, akik a birtokaikra igyekeznek. Az utóbbi emberektől, mind megvető és megalázó pillantásokat kaptam, ami nem figyeltem. Már megszoktam. Hisz egészen kisgyerekkorom óta csak ezt kapom. A megvetést, a megalázást és a lenézést.

Lábamat lassan emeltem a csúszós járdán. Nem szerettem volna elesni. Fejemet lehajtva sétáltam, vigyáztam, hogy ne csússzak el, mert akkor mindenki kinevetne. Lassan ballagtam a piacra, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Fejem felemeltem, majd elfordítottam azt jobbra. Megpillantottam azt a személyt, akit valamilyen úton-módon nem tudok kiverni a fejemből. Harryt. Ott feküdt egy padon, holt részegen és azt mondogatta, hogy Szeretlek Dorothy! Ne hagyj el! Szeretlek! Nem hittem a szememnek. Ez valóban az a Harry, akibe én fülig beleszerettem? Aki megszöktetett? Ennyire szenved attól, hogy ott hagytam? Legszívesebben oda mentem volna hozzá és szorosan megöleltem volna, de.. De egyszerűen képtelen vagyok. Egy hang azt mondja, hogy menjek oda, és most azonnal vigyem haza. Maradjak vele, és hallgassam meg, hogy mi is történt igazából. De a másik hang. Az a hang sokkal hangosabb, és nem engedi, hogy mozduljak. Csak néztem Harryt. Sosem láttam még így, ilyen állapotban. Úgy nézett ki, mint egy koldus. A piaszag idáig elérzett, pedig úgy 5-6 méterre voltam tőle. Fájt így látni őt. És ami a legrosszabb, hogy miattam van most ott, ahol. Ha meghallgatom. Ha hagyom, hogy hogy elmondja az igazat.

Láttam, hogy kezd felülni a padról. Nem akartam vele beszélni. Nem tudtam, hogy így, ilyen ittas állapotban hogyan viselkedne velem azok után, amit tettem. Gyorsan hátrálni kezdem, majd amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem futni. Hogy miért? Még magam sem tudom. Egyszerűen valami azt súgta, hogy fussak. Fussak el a közeléből. Hogy féltem e Harrytől akkor? Nem. Csak nem akartam, hogy bármit is csináljon velem. Nem tudom, hogy tett e volna valamit ellenem, amivel bántana engem, de úgy érzem jobb, ha most egy darabig nem találkozunk. Kell egy kis idő, mire mindent tisztán látok.

***

Azt hiszem, hogy a mai nap volt eddigi életem leghosszabb napja. Az, hogy láttam Harryt felkavarta az érzéseim. Félő, hogy egyre jobban szeretem, amit ebben a pillanatban úgy érzek, hogy nem kellene. Miután hazajöttem a bevásárlásból Tiffany szinte minden munkát velem végeztetett el. A legmegterhelőbb, viszont az volt, mikor a hidegbe kiküldtek, hogy hasogassak fát. Könnyeimmel küszködtem, hogy még véletlenül se üssem félre a baltát, mert azt egy végtagom csúnyán megjárja. De nem ment. Nem tudtam nem sírni. És most –kivételese- nem Miatta sírtam, hanem a fájdalomtól, amit érzek. A fájdalom, hogy megint itt vagyok. Miért kellett nekem ide visszajönni? Sírva vágtam a fát, ami azt eredményezte, hogy kis híján oda lett az egyik lábam. Szerencsére időben elhúztam, így a kemény, hideg, fagyos földbe vágódott a nehéz tárgy. Most még jobban sírtam. Nem bírom tovább. Hisz még csak egy 17 éves gyerek vagyok. Más az én koromban az édesanyjával tanul főzni, nem pedig kint vágja a fát! Nem bírom. Mégis mi a fészkes fenéért kellett nekem ide visszajönnöm? De akkor eszembe jutott valami. Valami, ami talán segíthet rajtam. Bementem a szobámba, kihúztam az egyik fiókot. Csak legyen meg! – mondtam magamban. És meg lett. Leültem az ágyra. Levettem a felsőmet, számat bekötöttem egy kendővel, hogy ne hallják meg kiáltásom. Ránéztem a kezemben lévő hosszú, gumis tárgyra. Nem, ez butaság! – mondtam. De nincs más választás. Vétkeztem. Vétkeztem, hogy csak úgy ott hagytam Harryt. Vétkeztem, hogy visszajöttem ide. Megérdemlem! Hát had fájjon! Előre hajoltam, majd a korbáccsal egy nagyot csaptam gyenge hátamra. Fájdalmamban felsikítottam. Ha szerencsém van, nem fogják meghallani.

-Ezt azért, amiért ott hagytam Harryt! – csaptam egy erőset megint. – Ezt azért, mert itt vagyok! – ismételtem meg erősebben. A fájdalmat, amit akkor éreztem képtelen voltam elviselni. Azt hittem, hogy meghalok. De nem! Erősnek kell maradnom. Zokogásom miatt az eszköz, amivel ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat okoztam magamnak, kiesett a kezemből. Majd, ahogy az előbb említett dolog, én is a földre rogytam. Sírtam, sírtam és csak sírtam. Térdem felhúztam mellkasomhoz, majd úgy folytattam zokogásom. Kendőt a számról még mindig nem vettem le. Nem akartam, hogy meghalljanak. Úgy nézhettem ki, mint egy báb, amiből most készül kibújni egy pillangó. 

Miután úgy éreztem, hogy kellően "megbüntettem" magam, visszavettem a felsőmet. Minden egyes mozdulat, amit végre hajtottam fájt. Iszonyatosan fájt. De úgy érzem, hogy ezt meg kellett tennem. 

Sziasztok!Gondolom mindenki tudja, hogy a Google Reader

meg fog szűnni. Ezért itt a blogom Bloglovin-os változata. 

Kérem azokat, hogy akik itt feliratkoztak, azok kövessenek be

Bloglovinon is! Köszönöm!

A részről:Nos, elég érdekes lett, még magam is meglepődtem,

mikor írtam. De annyira jött az ihlet és csak írtam, írtam és rtam.

Remélem, azért még tetszik! :)