§Chapter Nine§

Talán még sem kellett volna saját magam bántanom. Hisz nem én voltam az, aki hazudott a másiknak, hanem Harry. Nekem nem kellene azért szenvednem, mert otthagytam. De mégis azt csinálom. Egyszerűen nem vagyok normális. Úgy érzem, hogy kezdek megkergülni, de komolyan. Mintha nem is az a Dorothy Clark lennék, aki voltam. Teljesen megváltoztam, amióta Harryvel, hogy is mondjam... Nem tudom… Igazából még én magam sem tudom, hányadán állunk. Egyikünk sem mondta ki, hogy elhagyná a másikat. Szóval a Harryvel való „vitám” óta teljesen megváltoztam. Olyan dolgokat teszek, amiket eddig soha. Célzok itt a korbácsolásra. Nem tudom, hogy mi lett velem. Betegesen hiányzik, és nem bírom tovább. Napok óta szenvedek, és reménykedem benne, hogy szeret engem annyira, hogy ő is szenved most e miatt a helyzet miatt. Nem bírom. Nem megy. Nem tudok nélküle élni. Képtelenség. Harry nélkül olyan az életem, mintha nem lenne levegő. És levegő nélkül lehetetlen élni nem, de bár? Próbálok az ellen tenni, hogy kiverjem őt a fejemből, de nem megy. De miért is akarnám? Hisz nekem soha nem ártott. Leszámítva a dolgot, hogy nem mondta el, hogy mit csinált pár éve. De ez nem olyan bántás. Meg az a múltban történt. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy igazat adok Harrynek, és nem ítélem el azt, amit tett. De úgy érzem itt az ideje, hogy megbeszéljük a dolgokat, mert ez így nem mehet tovább. De egyszerűen mérhetetlenül dühös vagyok magamra, és nem tudom felfogni, hogy hogy jutott eszembe ez mérhetetlenül nagy butaság. Ezzel nem fogom vissza kapni Harryt. És tessék! Már megint úgy teszek, mintha ez az egész helyzet miattam lenne. Komolyan, ha így folytatom, a diliházban végzem.

Harry szemszöge:

Elment. Itt hagyott egyedül. Tudtam, éreztem, hogy ez lesz. Mégis, hogy gondoltam, hogy másképp lesz? Mégis ki lenne arra képes, hogy egy olyan ember mellett maradjon, aki elvette egy gyönge lány ártatlanságát? Senki. De talán, ha nem úgy közlöm vele, azt a mérhetetlenül nagy hülyeséget, amit akkor csináltam, akkor talán meghallgat. De így, hogy semmilyen előzmény nélkül tettem. Bolond voltam, vagyok és leszek. Miért kellett nekem az italba fojtani a bánatom? Louis meg mondta, de nem hallgattam rá. Hát persze, Louis! De előtte.. Oda sétáltam az asztalhoz, ahol 10 perce még boldogan beszélgettem életem szerelmével, és kibontottam egy üveg bort.

- Bolond vagy Styles! – azzal meghúztam az üveget. A vörös bor kissé erős és savanyú ízé lassan, de lecsúszott torkom. Ez így folytatódott egészen addig, míg el nem fogyott az összes üveg bor, amit oda vittem. Magyarul 3 üveg bort ittam meg.

Dülöngélve álltam fel a földről. Gőzöm sincs, hogy hogyan kerülhettem oda. Lábaimon nem bírtam magam megtartani, így visszaestem. Erőt véve magamon tápászkodtam föl, majd az ajtóba belekapaszkodva tartottam meg magam. Kicsit nehézkesen bár, de elindultam Louishoz. Nem érdekelt senki és semmi. Az sem érdekelt, hogy hangos kiabálásommal felkeltem a többi alvó embert. Most nem!

- Dorothy, szeretlek! – kiabáltam. A kutyák ugattak, de nem zavartattam magam. – Bocsáss meg, kérlek! – folytattam. Pár házban felkapcsolódott a villany. Biztos meghallottak. Részeg voltam, de nem akartam a rendőrségen kikötni csendháborítás miatt, ezért inkább gyorsabb fogtam a tempót, és Louis házához igyekeztem. Az út, ami általában 10 perc, most 20 perc volt. Elestem, majd felálltam. Ez így ment, míg meg nem érkeztem célomhoz. Hangosan kezdtem el verni az ajtót. Reménykedtem benne, hogy meghallja, de nem. Senki nem jött ki a házból. Biztos Eleanornál van. Ó igen, ők is egy párt alkotnak. Louis barátomnak volt bátorsága és elmondta, hogy mit érez a lány iránt. Persze ezt mi eddig is tudtuk. És mily meglepő –valójában nem– El is hasonló képen érez Louis iránt. Mindig is tudtuk, hogy meg van köztük a kölcsönös vonzalom, de egyikük sem mert lépni. Félre téve a témát. Haza biztosan nem fogok menni. Inkább megfagyok az utcán. De Ő vajon hova mehetett. Hol lehet most? Ezekkel és hasonló gondolatokkal indultam el. Nem tudom merre mentem, csak mentem. Az sem érdekelt volna, hogy ha ki megyek ebből a városból. Majdnem egy órás bolyongás után megláttam egy padot, és leültem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Sötét is volt, meg a sok italt is közre játszott. Fejem térdemre hajtottam, majd úgy sírtam. Még mindig nem fogtam fel, hogy elhagyott. Valójában egyikünk sem mondta ki, de érzem, hogy nem fog vissza jönni hozzám. Ezzel a húzásommal egy életre elástam magam a szemében. Még mindig sírtam, mikor úgy döntöttem lefekszek, és elalszok. Hátha mikor reggel felébredek, otthon leszek, oldalamon Dorothyval és ez az egész csak egy rossz álom volt.

De mint tudjuk ez butaság, mert mikor felébredtem ugyan ott feküdtem. Annyi változással, hogy reggel volt és emberek járkáltak az utcán. Fejem sajgott, apró pillanatképekre emlékszem. Lassan felültem, és körül néztem. Eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Émelyegve felálltam és elindultam haza. Majdnem összehánytam magam, mire haza értem. Beléptem házba, mindenki nagy szemekkel bámult rám.

-Harry veled meg mi történt? – jött oda rögtön anya, és elkezdett a nappali felé húzni. Szememmel Dorothyt kerestem, hátha itt van.

-Ő hol van? – néztem Gemmára. Pillantásából látni lehetett, hogy tudja mi történt tegnap este. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, hogy mit szeretnék az este folyamán. Támogatott mindenben, amiben csak lehet.

-Azt hittük veled. Hát nem? – nézett rám kérdően apám. – Fiam mi történt tegnap este?

-Elment. Elhagyott, értitek? – álltam fel, mert időközben leültem. – Életem szerelme elment, és lehet, sosem jön vissza, mert egy baromságot csináltam! – kiabáltam, azzal elrohantam a szobámba. Hangosan csaptam be az ajtóm, ami már-már leesett, de most nem érdekelt. Magam mellett akarom tudni Őt! Azt akarom, hogy biztonságban legyen, mellettem! Fogalmam sincs, hogy hova vagy merre mehetett. Rajtunk kívül nincs senkije. A szüleit nem tudja, hogy hol vannak, az sem biztos, hogy itt vannak a városban, szóval ők kilőve. De mi van, ha? Nem, az nem lehet! Nem mehetett vissza oda!

-Anya! Hol van Dorothy? – törtem ki a szobámból. – Anya! – kiabáltam.

-Mint már mondtuk, ide nem jött haza. – tette le a fakanalat az asztalra. – Kisfiam mi történt? – tette kezét a vállamra.

-Anya én elmondtam neki. Elmondtam, hogy mit tettem akkor. – hajtottam le a fejem. – És.. És elment. – néztem fel rá könnyes szemmel. Előtte sosem szégyelltem sírni, hisz ő az anyám. Ez most sem volt így. Csak sírtam és sírtam. Éreztem, hogy megkönnyebbülök tőle. A nő, akit anyámnak hívok, szorosan ölelt magához.

-Sss! Minden rendben lesz, hidd el! – emelte fel fejem. Csak adj neki időt, hogy feldolgozza a történteket! – mosolygott.

-De mi van, ha oda ment vissza? – álltam fel. – Mi van, ha ott van, és azok megint bántják? Anya értsd meg, nem hagyhatom, hogy baja essen! Az az ember bármire képes. – kezdtem el fel-alá járkálni. Ideges voltam, nagyon. – El kell mennem! – azzal felvettem a kabátom. Épp nyitottam volna ki az ajtót, mikor anyám utánam szólt.

-Jó ötlet ez kisfiam? – megfordultam és kérdőn néztem rá. – Nem is biztos, hogy ott van. Nem tudni, hogy merre lehet. Meg, ha ott is van.. Fiam nem mehetsz oda, ilyen idegesen. Nyugodj meg! Holnap majd elmész és megkeresed. Addig pihenj. – mosolygott megnyugtatóan. Igaza van. Nem sodorhatom magam bajba, most nem. Azért sem, mert apámnak kell a segítség a bírtok körül, más részt meg Dorothyt meg kell találnom. Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a szobámba és gondolkodtam. Mi lett volna, ha akkor nem bántom azt a lányt? Mi lett volna, ha akkor nem iszok? Sok kérdés, és egyikre sem kapom meg a választ.

Ágyamon ültem és csak néztem ki a fejemből. Mit csinálhat most? Vajon jól van? És, ha igen hol van? Nagyon remélem, hogy nem ment oda vissza és nem bántották, vagy esetleg ő nem ártott magának. Ismerem őt, és biztos magát hibáztatná. Remélem nem csinált semmi hülyeséget, és jól van.

***

Reggel mikor felkeltem ugyan abban a ruhában voltam, mint aznap mikor elmentem Dorothyval vacsorázni. Felkeltem és éreztem azt a kellemetlen szagot, ami a ruhámból jött. Egyenesen a fürdőbe mentem, hogy lemossam az izzadtságot ás a bűzt. Gyorsan elvégeztem, amit kellett. Felöltöztem egy tiszta ruhába, majd kimentem a konyhába.

-Jó reggelt! – ültem le az asztalhoz. Még mindig rosszul éreztem magam a hiánya miatt, de muszáj tartanom magam. – Ma megkeresem. – mondtam halkan, de elég hallhatóan.

-Jó ötlet ez kisfiam? – tette le a kávés poharát apa és vette fel velem a szemkontaktust.

-Ezt mégis hogy értsem? – kérdeztem ingerülten. Mégis mi az, hogy nem jó ötlet?

-Nézd fiam! – törölte meg száját egy szalvétával. – tudod nagyon jól, hogy szeretjük őt, de mi van, ha nem akar vissza jönni? Mi van, ha nem találod meg. Nem lenne könnyebb ezt a rendőrségre bízni? – kérdezte.

-Nem! Én fogom őt meg keresni, és én fogom őt haza hozni! – álltam fel. Hogy mondhat ilyet? Ennyire számít neki a boldogságom? Hát köszönöm szépen, apa!

Kabátom felkaptam és elindultam a Flack házba. Hogy miért oda mentem elsőnek? Mert úgy éreztem, hogy ott lesz. A szívem azt súgta, hogy oda ment vissza. Hamar oda értem és bekopogtam. Azt hittem, hogy az az undok nőszemély, Grase fog ajtót nyitni, de nem. Ehelyett Bella olt az.

-Harry? Te mit keresel itt? – hallottam a hangjában az idegességet és a zavarodottságot. 

-Apád hol van? – léptem be az ajtón mit sem törődve azzal, hogy nem akarta. – Nem hallod? – emeltem fentebb a hangom.

-A-a dolgozóban. – mutatott a lépcső felé. Több sem kellet felrohantam, majd minden előzmény nélkül bementem, és akkor megláttam azt, amitől az agyvizem az egekig emelkedett.

Dorothy szemszöge:

Végeztem a dolgomat, amit minden nap szoktam. Szokás szerint mosogattam, takarítottam.

-Apa hívat. – hallottam meg Bella halk hangját. Megfordultam és lehajtott fejjel állt előttem. Letettem a felmosót és elmentem mellette. Még mindig nem felejtettem el azt, ahogy bánt velem. én voltam az egyetlen ember ebben a házban, aki pártolta azt, hogy festő legyen, erre mit kaptam? De már nem is érdekel.

Lábaimat szaporán szedtem a lépcsőn, nem tudtam mit akar, de nem akartam későn menni. Még véletlen magamra haragítanám a nagyságos urat. Remélem, érzitek az iróniát. Mondjuk, ennél jobban már nem lehetne megutáltatnom magam vele. Felértem. Nagy levegőt vettem majd bekopogtam. Egy Gyere csak be! után beléptem. Mint mindig, most is az asztalánál ült. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam. Felnézett a papírok közül, majd elmosolyodott. Mi van? Jól látom, hogy ez az ember, aki annyi rosszat tett velem, most rám mosolyog? De várjunk csak4 Ez nem olyan mosoly. Ez kar valamit. Hátrálni kezdem, de nem tudtam, mert beleütköztem az ajtóba. Megijedtem. Az a kaján vigyor még mindig ott volt az arcán.

-Gyere csak! – jött közelebb. Nem tudtam, hogy mit akar, bár volt egy sejtésem. Nem az nem lehet. Annyira gonosz mégsem lehet. Vagy mégis? Ahogy közeledett egyre jobban éreztem a pia szagot rajta. Ez részeg. – mondtam magamban. Próbáltam eltolni magamtól, de nem tudtam. Megfogta a csuklóm, és egyenesen a szoba közepébe húzott. Kiabálni akartam, de nem tudtam, mert befogta a számat. Derekamnál volt a keze, és a nyakamat puszilgatta. Legszívesebben összehánytam volna magam. Ekkor valaki benyitott. Egyből abba hagyta, amit elkezdett. Az ajtó felé pillantottam és Harryt láttam. Keze ökölbe volt szorítva, nézésével ölni tudott volna. Flack elengedett, én pedig gyorsan Harryhez szaladtam. Szorosan magához ölelt és én is őt. Kezem nyakánál volt össze kulcsolva. Hirtelen elengedett, majd közelebb ment Georgehoz.

-Harry ne! – fogtam meg a karját. Megállt, majd válla felett rám pillantott. Hallottam, hogy kifújja a benntartott levegőt, majd megfordult és szemben állt velem.

-Menjünk innen. – mondta. Kézen fogott és kimentünk a szobából, majd ki az utcára. Hangosan becsapta, majd megállt és szembe fordított magával. – Ugye nem bántott? – kérdezte. Fejem lehajtottam, és úgy beszéltem.

-Nem. – fejem felemelte, hogy szemébe nézzek. Zöld szemeiben a fájdalmat és egyben az örömöt véltem felfedezni. Hát mégis hiányoztam neki.

-Szeretlek! – mondta. Éreztem, hogy látásom kezd elhomályosulni a ki törekvő könnyektől.

-Szeretlek! – mondtam én is. Közelebb hajolt, majd megcsókolt  Visszacsókoltam. Annyira hiányzott már a csókja, az ölelése. Mindene. – Me-menjünk innen. – mondtam, miután elváltunk egymástól. Bólintott, majd kezünk összekulcsolva indultunk el oda, ahol biztonságban tudhatom magam. Harryhez. 

Sziasztok! Első sorban elnézéseteket szeretném kérni,

amiért csak most tudtam hozni a részt. Remélem azért

tetszeni fog! Másod sorban szeretném megköszönni a

11 rendszeres olvasót, és a +3000 oldalmegjelenítést!

Az előző részhez érkezett egy komment, hogy hogy csináltam

a kurzorvezetőt. Ez az oldal szépen leírja, hogy mit és, hogyan

csinálj! Kattints IDE! IDE! IDE!