§Chapter Eleven§

Dorothy szemszöge:

Elment. Itt hagyott. Szívemben egy nagy lyuk tátong, amit senki már nem fog tudni betölteni, csak Harry. Egyedül Ő! Noha lehet, hogy soha többé nem látom viszont, de érzem, hogy kettőnk szerelmének itt nincs vége. Vissza fog jönni hozzám. Harry erős fiú, tudja mit, s hogyan kell tennie. Meg ott vannak mellette a barátai is. Niall, Liam, Zayn és Louis. Tudom, hogy képesek szembe szállni minden akadállyal, de ezek ellenére is féltem őket. Ők a családom. Nem veszíthetem el őket is. A vérszerinti szüleim nem viselték gondomat. Elhagytak. De úgy érzem helyettük kaptam két csodálatos embert is, akikre szüleimként tekintek. Anne és Robin. Mindketten nagyon jó emberek. Nem voltak testvéreim. Vagyis.. nem tudok róla, hogy lenne. De ezt is megkaptam az élettől. Eleanorban és Danielleben megtaláltam a legjobb barátnőimet. Akik most ugyan úgy szenvednek a fájdalomtól, hogy szerelmük elment. De erős leszek. Bízok Harryben és a fiúkban. Ha kell, évekig várok rá. Innen fogom támogatni őket. Mert tudom és érzem, hogy egyszer vissza fognak jönni.

- Lányom, jól vagy? – jött mellém Robin.

- Nem. Mégis, hogy lennék jól, mikor elment? – néztem rá könnyes szemmel. – Hiányzik. – suttogtam.

- Tudom. Nekünk is hiányzik, de hívta a kötelesség. Nem mondhatott nemet. Kicsim, a hazájáról van szó, amit meg kell, hogy védjen. – simított végig arcomon. – Hidd el, vissza fog térni. Ha nem is hamar, de hónapok, évek múltán. – nézett a távolba. – Így lehet, sok időnek tűnik, de hamar el fog telni.

- És ön miért nem ment? – szipogtam. Robin szavai meg nyugtattak egy picit, és már-már alig folytak a könnyeim. Jól eső nevetés hagyta el a száját, majd felém fordult.

- Öreg vagyok én már. – mosolygott. – Nem mennének velem semmire. Csak akadály lennék. – mondta. – Ó, el is felejtettem. – kérdőn néztem rá, ő pedig belenyúlt zsebébe. Kotorászott egy kicsit, majd elő vett egy nyakláncot. Ez Harry nyaklánca. Mindig ezt viselte. – Ezt Harry adta ide nekem. Azt mondta adjam át neked, hogy viseld. Így, ha távol is van tőled, valamilyen szinten veled is van. – mosolygott azzal bement. Kezemben tartottam a nyakláncot, percekig néztem. Tudom, hogy egyszer még viszont fogom látni. Nem veszíthetem el, most mikor a dolgok kezdtek rendeződni, nem. Feltettem az ékszert a nyakamra, medálját kezembe vettem és apró puszit hintettem rá.

- Szeretlek Harry! – suttogtam magamnak.

Hetek múlva:

Hetek teltek el, mióta Harry elment. Szörnyű érzés úgy lefeküdni, hogy tudom, nincs mellettem. Tudom, hogy nem lesz mellettem reggel. Az, hogy elment fáj. Nagyon fáj. Nem bírom ezt a fájdalmat, amit a hiánya miatt keletkezett. Tudom, hogy csak a kötelességét végzi. Tudom, hogy erős férfi, és képes bármire, de féltem. Félek, hogy nem jön vissza. Féle, hogy soha többé nem látom. Abba én belehalnék. Ha nem láthatnám gyönyörű zöld szemét. Ha nem foghatnám kezét. Ha nem ölelhetném meg akkor, amikor akarom. Szörnyű ezekbe belegondolni, de lássuk be, hogy ezek is megtörténhetnek. Mi van, ha nem jön haza? Ha nem jön vissza hozzám? Fáj ezeket a szavak kimondani, de ezeket a tényeket is szem elé kell tárni. Tudom, hogy a pozitívra kellene gondolnom, de nagyon nehéz. Tudom, hogy mivel jár ez a harc, Robin elmondta. Szörnyű érzés tudni, hogy olyas valaki harcol a hazádért, akit mindennél jobban szeretsz, és félsz, hogy egyik nap olyan levelet kapsz, hogy az illető, jelen esetben Harry, meghalt.

- Bejöhetek? – nyitott be Eleanor a Harry szobájába, amit most én birtoklok egyedül. Remélem nem sokáig lesz így. Olyan nyomasztó érzés, hogy egyedül vagy egy szobában. Gemma és Anne is sokszor jön be hozzám, hogy menjek ki egy kicsit, vagy egyek valamit, de nem mindig sikerül nekik kihívni a sötét szoba magányából.

- Gyere csak. – paskoltam meg magam mellett a helyet az ágyon. Eleanor az egyetlen olyan személy –na meg Danielle– akit ez alatt a pár hét alatt szívesen látok a magánszférámban. Persze, szívesen beszélgetek Anne-el, Gemmaval és Robinnal is, de a két lánnyal valahogy jobban megértjük egymást. Ők is hasonló helyzetben vannak. Hiszen El Louist, Dani pedig Liamet „vesztette el”.

- Hogy érzed magad? – ült le mellém. Láttam rajta, hogy őt is megviseli Louis hiánya. Nagyon szeretik egymást.

- Nem épp a legjobban. – nevettem fel fájdalmasan.

- Hiányzik, ugye? – kérdezte halkan. Éreztem, hogy szememben gyűlnek a könnyek, és, hogy nemsokára kibuggyan egy, majd a többi is.

- Persze, hogy hiányzik. El sem tudom mondani mennyire. – csuklott el a hangom. Szörnyű érzés olyas valaki hiánya, akit szeretsz és nincs veled. Ez a helyzet rosszabb, mint mikor Georgenál voltam. – Te hogy vagy? – tettem kezem a kezére. Láttam rajta, hogy ő is a könnyeivel küszköd, de nem tud nekik megálljt parancsolni, így eleresztett egy könnycseppet, amit gyorsan le is törölt.

- Ez az érzés olya, mintha nem lenne levegő a Földön. – sóhajtott fájdalmasan. – Mintha elvették volna tőled az utolsó csepp folyadékot is. Kiszáradsz, de erősnek kell maradnod, mert tudod, hogy valahol van még számodra egy korty, akár egy pohár is. – mosolygott könnyei mögül. Mindig is csodáltam Eleanort. Annak ellenére, hogy szenved, Louis hiánya miatt erősnek mutatja magát és csomó pozitív dologgal próbálja tartani magát, hogy ne omoljon össze.

- Félek. – suttogtam.

- Én is. De erősnek kell maradnunk. Mikor ők visszajönnek, azt kell látniuk, hogy vártunk rájuk. Hogy hittük, egyszer viszont látjuk őket. – ölelt magához barátnőm. Igaza van. Nem törhetek össze. Most nem. Harrynek szüksége van a támogatásomra, még ha távol is vagyunk egymástól.

Harry szemszöge:

Hetek teltek el, hogy nem láttam Dorothyt, sőt még azt sem tudom, hogy mi van vele. Anyával megbeszéltem, hogy levél formájában fog tájékoztatni arról, hogy mi van velük, és én is őket, ha tudok levelet küldeni, vagy esetleg egy falatnyi idő lesz arra, hogy írjak nekik. Nehéz és fárasztó dolog ez. Nap, mint nap bujkálni az ellenségtől. Attól félni, hogy bármelyik pillanatban vége lehet az életednek szörnyű érzés. Arról nem is beszélve, hogy még az elején vagyunk a háborúnak. Rettentően hiányzik a lány, akit mindennél jobban szeretek. Szörnyű érzés ez. Nem tudod, hogy mi van vele. Jól van? Beteg e? Nevet vagy sír e éppen? Egy szót lehet erre az egész állapotra mondani: szörnyű. A fiúk próbálnak belém erőt táplálni, de itt, ami segíthet, az a Hit. Hinned kell, hogy sikerül és nyerni fogtok és viszont láthatod életed értelmét. Csodálom, hogy Louis és Liam mennyire erősek.

Elhatároztam, hogy feljegyzéseket fogok írni. Így legalább elmondhatom „valakinek”, hogy mit érzek az adott napon. Csak szereznem kell egy füzetet és egy író eszközt. Már tudom is honnan.

Felálltam fekvő helyzetemből és halkan elindultam az ezredes irodájába. Ott biztos találok valami hasznavehetőt. Még szerencse, hogy este van. Az őröket simán kikerülöm. Kimásztam a sátramból és halk léptekkel megindultam a célpontom felé. Szerencsére nem volt messze, így hamar ott voltam. Körül néztem, majd beléptem. Az egész egy sátor volt, ami úgy olt kialakítva, mint egy dolgozó szoba. Indultam az asztal felé, de lépteket hallottam odakintről. Gyorsan kerestem valami helyet, ahová el tudok bújni. Ez a hely jelen pillanatban, azt asztal alatt volt. Amennyire csak tudtam összehúztam magam és vártam. Egyszer csak egy lábat láttam meg magam alatt. Levegőt is alig mertem venni. Nem szerettem volna lebukni. Ide nem jöhet be senki, csak az, akit az ezredes, vagy akit hívat. Pakolászott valamit az asztalon, majd elment. Vártam még 10 percet, aztán kibújtam „rejtekhelyemről”. Ez meleg volt. – gondoltam magamban. Kerestem az asztalon valami hasznomra vehetőt. Nem is kellett sokáig kutakodnom, meg is lett. Egy vastag füzetféleség, amiből több volt, így nem lesz feltűnő, ha elveszek egyet. Kerestem hozzá egy íróeszközt is. Halkan visszaosontam a helyemre, és mivel a mai nap lefárasztott el is aludtam. Majd holnap elkezdem írni a „naplót”.

Másnap hangos kiabálásra keltem. Elfordítottam a fejem, és Louis ideges arcával találtam szemben magam.

- Kelj már fel, Harry! – rázogatott. Ásítottam egyet, de még mindig nem keltem fel, csak forgolódtam. – Harry, nem hallod? Kelj már fel az Istenért! – kiabált. Szemeim kipattantak, felültem, majd egy kérdő pillantást vetettem rá.

- Mi az?

- Itt vannak. – halkult el. Kik vannak itt? Mi van? Reggel volt még, így nem fogott az agyam, de utána rögtön leesett, hogy mi van.

- Nem. – sápadtam el.

- Pakold össze a fontos dolgokat, és menjünk innen! A többiek már időben elmentek. – kezdett el pakolászni. – Mire vársz még? – nézett rám idegesen, de a pakolást nem hagyta abba. Felpattantam, és a táskámhoz mentem. Tettem bele vizet, ennivalót és más szükséges dolgot.

- Mehetünk. – fordultam a sátor kijárata előtt álló Louishoz. Bólintott, majd fejét kidugta és körülnézett.

- Gyere! – utasított és kilépett az eddig biztonságot nyújtó helyünkről. Szorosan mögötte voltam, mintha a fia, vagy az öccse lennék. Louis, noha a legjobb barátom, de, ha baj van, akkor úgy viselkedik velem, mintha a kisöccse lennék. Ez engem egyáltalán nem zavar. Jó tudni, hogy az ilyen esetekben –mint a mostaniban is– számíthatok valakire.

Gyorsan mentünk, de figyeltünk, hogy nehogy szembetalálkozzunk az ellenséggel. Hál’ Istennek hamar utolértük a többieket, így már nem eshet nagy baj. Vagyis csak remélni tudom, hogy épségben megérkezünk a másik táborhelyünkre.

Sajnálom, sajnálom és sajnálom! Tudom, elég rendesen késtem ezzel a résszel, de az utóbbi napokban nem volt időm se megírni, se feltenni a részt. Remélem nem haragszotok! <3 Az előző részhez kapott kommenteket nagyon szépen köszönöm! Facebook-on kaptam egy olyan üzenetet, hogy "példakép író" vagyok. Ez nagyon jól esett, de szerintem cseppet sem vagyok az. :) Nagyon-nagyon köszönöm a 19 feliratkozót és a +5000 oldalmegjelenítést! Ti vagytok a legjobbak! (: 

A részről: tudom, rövid lett, de.. de ebbe a részbe ennyit szántam :/ Remélem azért tetszett! A következő nem tudom, hogy mikor érkezik. :/

UI.: hogy tetszik az új kinézet?