§Chapter Ten§

- Édes Istenem, Dorothy! – szaladt oda hozzám Anne, mikor meglátta, hogy ott állok az ajtóban. – Már azt hittük, hogy valami bajod esett. – engedett el szorító öleléséből, és nézett a szemembe.

- Nyugodj meg, jól vagyok. – simítottam végig karján. Szépen sorba mindenki megölelgetett, majd beparancsoltak a szobába, hogy pihenjek. Nem tehettem mást, így elindultam a szobába Harryvel az oldalamon. Amióta hazajöttünk nem szóltunk egymáshoz. Talán haragszik rám, amiért visszamentem oda? Százszor megbántam, de a múlton nem tudok változtatni. Meg amúgy is. Nem neki kellene rám haragudnia, hanem nekem rá. De nem tudok, mert szeretem. Teljes szívemből szeretem.

Bementünk a szobába, majd Harry az ágyra mutatott, hogy üljek le. Még mindig nem szólt semmit, ami kezdett kicsit idegesíteni. Napok óta azt várom, hogy újra lássam, hogy újra öleljem, erre tessék! Se egy „Örülök, hogy látlak.” se egy „Hogy vagy?”. Semmi. Percekig ültünk így, egymástól körülbelül fél méterre. Tényleg kezdett zavarni Harry viselkedése.

- Van valami baj, Harry? – törtem meg a csendet, majd közelebb ülve hozzá kerestem tekintetét. Nemlegesen megrázta fejét. Oké, elég volt. Most telt be az a bizonyos pohár. – Elmondanád, hogy miért nem szólsz hozzám? Amióta itt vagyok, semmit nem mondasz, még csak rám sem nézel. – álltam fel és szembe kerültem vele. Még mindig a földet pásztázta és nem szólt semmit. – Oké, elegem volt. Ha ezt akarod, akkor ez lesz. Elfelejthetsz Harold! – fakadtam ki és éreztem, hogy el kell menjek a szobából, mert sós könnyeim már marták a szemem. Épp a kilincset nyomtam volna le, mikor Harry elkapta a csuklóm és szorosan magához húzott és ölelt, mintha soha nem akarna elengedni.

- Kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád, Dorothy! – suttogta. Soha nem láttam még ilyennek. – Ha elmész, abba én belehalok. – ölelt még mindig. Senki soha nem mondott még nekem ilyeneket. Éreztem, hogy könnyeim elkezdenek potyogni, majd Harry óvatosan eltolt magától. – Kérlek, ne sírj! – törölte le hüvelykujjával kihullott könnyem.

- Jaj, Harry! Annyira hiányoztál! – ugrottam a nyakába, persze nem szó szerint.

- Te is nekem. – ölelt meg ismét ős is. – Annyira sajnálom, amit tettem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de összevesztem anyáékkal, majd elmentem és leittam magam. Kérlek, kérlek szépen bocsáss meg nekem! Ígérem, hogy...

- Aj, hallgass már! – azzal megcsókoltam, hogy végre ne csak bocsánatot kérjen. – Már régen megbocsátottam, te buta. – nevettem fel halkan. Karjait derekamon tartottam, és úgy húzott vissza magához. Csendesen öleltük egymást. Csend volt. De nem az a kínos, hanem az, amikor tudod, hogy szavak nélkül mit gondol a másik. Mikor nem kellenek szavak ahhoz, hogy kimutasd, mennyire szereted a másikat. Na, ez volt az a csend.

Pár hónappal később

Harry szemszöge:

- Dorothy, maradj itt, és nem menj sehova, míg vissza nem jövök! – utasítottam a lányt. Hevesen bólogatott én pedig elindultam anyámék keresésére. A házunkban sötétség volt, nem mertünk lámpát kapcsolni. Félő volt, ha egy kis világosságot látnak, bejönnek, és végeznek velünk. Nem nagyon akartam Do-t egyedül hagyni, de magammal sem akartam hozni, mert ha meglátnak, vagy meghallanak, akkor engem bántsanak és ne őt. Vicces nem? A saját házunkban kell bujkálnunk azok elől a szemét és alávaló gazemberek elől. Emberek? Nem! Állatok, akik hidegvérrel gyilkolnak és használnak ki nőket. Hogy kik ők? A szemét németek, akik elkezdték a háborút. Mert nekik semmi nem jó!

A házban sötét volt, alig láttam az orromig. Halkan lépkedtem, kezemmel a falon tapogatóztam. Hiába lakok itt gyerekkorom óta és ismerem a házat, sötétben akkor is nehéz járkálni. Főleg keresni, és azt is úgy, hogy levegőt alig mersz venni, mert ha véletlen a házatokban és észrevesznek, neked véged. Jobb kezem a falon tartottam, míg a balt előre nyújtva „hadonásztam”, hogy neki ne menjek valaminek. A falon lévő kezem megakadt egy ajtón. Mivel az én szobámból jöttem ki, így ez a Gemmáé lehet, mivel az övé van mellettem. Félve bár, de benyitottam.

- Gemma! – szóltam halkan. – Gemma, itt vagy? – léptem bentebb, az ajtót nem csuktam. Kicsit nyitva hagytam.

- Harry? Harry te vagy az? – jött a válasz, vagy inkább kérdés a szoba másik végéből. Automatikusan elindultam, de nem siettem, nehogy felborítsak valamit.

- Hol vagy? – fordultam körbe a szobában, bár fölösleges volt, mert így sem láttam semmit. Főleg nem nővéremet.

- Itt vagyok az ágyon. – jött ismét a halk válasz. Elindultam az említett hely felé. Nővérem valóban ott ült, térdét felhúzva szorosan támaszkodott a falnak. – Nagyon félek Harry.

- Sss! Itt vagyok, nyugi. – öleltem magamhoz. – Most, viszont menjünk, és keressük meg anyáékat. – álltam fel az ágyról ezzel húzva magam után Gemmát is. Szorosan jött mellettem, karomat erősen szorította. – Csak maradj csendben, és maradj mellettem, oké? – álltam meg egy pillanatra és ránéztem. Mondjuk az utóbbit nem láthatta. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy hallgat rám. Hiába én voltam a „kis” öccse, most tudtam, hogy fél, és muszáj, őt megvédem. Féltem, hogyne féltem volna. Hisz bármelyik pillanatban vége lehet az életünknek. Erősnek mutattam magam Dorothy miatt is. Meg kell védenem a családom, bármi áron! – ismételgettem magamban.

Halkan lépkedtünk, majd konyha felől hallottam meg egy idegen hangot.

- Állj! – álltam meg, Gemmát pedig magam mögé tolva kezdtem el hátrálni. Kezemmel egy kilincs után tapogattam, amit meg is találtam. Lenyomtam azt, majd gyorsan bementünk az ajtón. Azt hiszem, hogy anyáék szobája. Elindultam az ágy felé. bár nem láttam semmit. – Anya, itt vagytok? – kérdeztem halkan, de szívem majd ki ugrott a helyéről.

- Jaj, fiam! Már azt hittük, hogy elvittek magukkal. – hallottam meg anyám kétségbe esett hangját. – Itt vagyunk a szekrény mellett. – hirtelen irányt váltottam, majd oda mentünk Gemmával.

- Jól vagytok? – kérdeztem halkan.

- Félek. – mondta anya, remegő hangon. Tudtam, hogy fél, hiába van mellette apa, aki nyugtatgatja, hogy nem lesz semmi baj. – Hol van Dorothy? – kérdezte idegesen. A fenébe, Dorothy! Elfelejtettem, hogy ő meg ott van egyedül, és azok a szemetek bármikor rátalálhatnak.

- A-a szobámban. – néztem magam elé fagyott tekintettel. – Érte kell mennem. – álltam fel, de valaki megfogta a kezem.

- Nem mehetsz most oda! Itt vannak. A házban. Akármikor elkaphatnak. – mondta apa, és visszahúzott a földre.

- Nem érdekel! Nem fogom otthagyni! – kirántottam kezem a kezéből, majd halk léptekkel indultam el az ajtó felé. Lassan kinyitottam, majd hallgatózni kezdtem. Csend. – könyveltem el magamnak. Kintebb nyitottam az ajtót, és kiléptem. Behajtottam, de nem csuktam be. Elindultam a szobám irányába. Szívem a torkomban dobogott. Most, ha látna valaki, biztos egy beszari fiúnak gondolna, aki fél. De nem érdekel, mert biztos vagyok benne, hogy ő is félne, ha a szeretteiről vagy a saját életéről lenne szó.

Csöndesen lépkedtem, majd végül megtaláltam a szobám ajtaját. Beléptem és egyből Őt kerestem.

- Dorothy, itt vagyok. – indultam el a helyre, ahol hagytam. Nem válaszolt. Kezdtem megijedni. Gyorsan, de halkan mentem a szekrény és az ágy közötti kis helyre, ahol lennie kellene. De nem volt ott. – Istenem, csak ezt ne! – idegeskedtem. Nem vihették el magukkal. Nem! Belül tomboltam, féltem, hogy eltűnt. Hogy azok a szemetek elvitték.

- Harry! – hallottam egy vékonyka hangot a hátam mögül. Megfordultam és Ő állt ott. Szívemről nem kő, hanem egy jókora szikla esett le.

- Úristen! – szorítottam magamhoz. – Mondtam, hogy maradj itt. A szívbajt hoztad rám, te lány. – pusziltam bele hajába.

- Tudom, de nem jöttél és-és megijedtem. Muszáj volt utánad mennem, de nem találtalak. – kezdett el halkan sírni. – Én azt hittem, h-hogy elvittek magukkal t-téged. – szorított meg erősen. Itt tört el a mécses nálam is. Kigördült az első könnycsepp. Belegondoltam, hogy mit érezhetett, mikor percekig nem jöttem vissza. Én is ezt éreztem. Próbáltam magam erősnek mutatni, de nem ment. Szeretem őt, és nagyon féle, hogy elveszik őt tőlem. Nem engedhetem!

- Nyugodj meg, itt vagyok. – vettem egy nagy levegőt. – Gemmát és apáékat is megtaláltam. Gyere, menjük oda, hogy mind együtt legyünk. – toltam el magamtól, majd apró puszit nyomtam ajkára. Megfogtam kezét, ő pedig szorosan karolta át felkarom. – Most pedig maradj csendben, oké? – kérdeztem, de inkább hangzott parancsnak. Egy halk igen-t mondott majd elindultunk ki a szobából.

Hála az égnek, gond nélkül értünk el anyáék szobájához. Bementünk, majd egyből hozzájuk vettük az irányt.

- Dorothy, hála az Istennek, hogy jól vagy! – ölelte át Gemma. Őt követően anya, majd apa is. Leültünk, majd amennyire csak tudtuk össze kuporodtunk és úgy vártuk, hogy reggel legyen. Dorothy mellettem volt, én pedig szorosan öleltem őt magamhoz. Nem akarom, hogy baja essen. Eltelt pár óra, de még mindig nem tudtam elaludni. Hogy is aludhattam volna, ha olyan emberek vannak a házadban, akik bármikor megölhetnek? Ha jól hallottam a többiek már aludtak. Ezt abból következtettem ki, hogy anya feje a vállamon volt. Do hirtelen megmozdult, és elkezdett valamit mondogatni.

- Ne vigye el! Ne! Harry! – éreztem, hogyha nem keltem fel, akkor elkiáltja magát. Gyengéden megráztam, majd hirtelen felkelt az ölelésemből és gyorsan vette a levegőt.

- Hé, csak egy rossz álom volt. – húztam vissza magamra.

- Azt álmodtam, hogy elmentél. Hogy elvittek. – fúrta fejét mellkasomba. – Ugye soha nem hagysz el?

- Megígérem. – mondtam. – Most pedig pihenj.

- De nm tudok aludni. – ült fel. – Beszélgessünk. – nem láttam, de éreztem, hogy mosolyog. – Te félsz? – kérdezte. Meglepődtem kérdésen.

- Hogy félek e? – kérdeztem vissza. – Nos.. Azt hiszem, hogy igen. – sóhajtottam. Éreztem, hogy felemeli a fejét.

- Tényleg? És miért? – érdeklődött tovább.

- Hogy elveszítelek titeket, te butus. – nevettem fel halkan, ami nem inkább volt erőltetett - nevetés.

- Ó. – ennyit mondott. – Én is félek ám. – szólalt meg pár perc múlva.

- És te mitől félsz? – kíváncsiskodtam.

- Hogy elvisznek tőlem. Hogy egyszer elveszítelek, és már nem leszel mellettem. Ha elszakítanak minket egymástól, én azt nem élném túl. Nagyon szeretlek. Belehalnék, ha nem lennél velem többet. – öntötte ki szívét. Annyira aranyos. Imádom ezt a lányt úgy, ahogy van. A hibáival együtt. Mert nekem a hibái is tökéletesek. Sorosan magamhoz húztam, és csak ennyit mondtam.

- Szeretlek!

Hetekkel később

- Ne, Harry! Azt mondtad, hogy mindig mellettem leszel. Hogy soha nem hagysz el. – kiabált utánam sírva Dorothy. – Harry! Ne menj el! – megálltam egy pillanatra. Megfordultam és elindultam felé.

- Harry, gyere már! – fogta meg a karom Louis.

- Csak egy pillanat. – rá sem nézve folytattam utam a síró lányhoz. Elé léptem, könnyektől ázott szemmel nézett rám.

- Ne hagyj itt. – suttogta. Szívem szakad meg, ha így látom őt. – Kérlek. – ölelt át szoroson. Derekára tettem a kezem, majd szorosan visszaöleltem. Muszáj őt itt hagynom. Tudom, hogy megígértem neki, de el kell mennem, hogy megmentsem a hazámat. Megígértem, hogy vigyázok rá, de.. Aj, kit áltatok? El kell mennem, és nem leszek mellette. Nem tudom őt ölelni, ha fél. Nem leszek mellette. – Azt ígérted, hogy vigyázol rám.

- Tudom. – mondtam halkan. – De muszáj elmennem, a hazámban te is benne vagy. Vigyázok rád. Távol leszek tőled, de vigyázok rád. Rád és anyáékra. Mert szeretlek titeket. – mondtam neki e rövid monológom. Eltoltam magamtól, és könnyes szemeibe néztem. Láttam benne a szomorúságot, a fájdalmat. Nehezen hagyom itt őket. Őket, akik a családom.

- Harry, gyere már! – kiabált Louis. Elengedtem Dorothyt, majd utoljára megcsókoltam. Ebben a csókban minden benne volt. Szerelem, bánat, öröm. Az összes érzésünk.

- Szeretlek Dorothy! – lassan elléptem tőle.

- Ígérd meg, hogy visszatérsz hozzám. Hozzánk! – szemei még mindig könnytől ázottak voltak.

- Ígérem. – azzal megfordultam és Louis barátom felé kezdtem el szaladni, hogy ne maradjak le a csoporttól.

Íme a 10. rész! (: Ez a rész lenne az úgymond "fordulat". Töriből pocsék vagyok/voltam/leszek, ezért nézzétek el nekem, ha valami nem úgy történik, ahogy akkor. Drága Szabolcs bá' szavait próbáltam felidézni. :D Köszönöm, hogy vártatok, és köszönöm a 14 feliratkozót és a több, mint 4000 oldalmegjelenítést! Remélem a rész elnyeri tetszéseteket! :)

Renii xx